Forró augusztus volt akkor is, és nekünk gyerekeknek élmény volt a kiégett füvű alföldi táj skanzenje a régi iskolával, a posta impozáns épületével, a szélmalommal, a szatócsbolttal. Akkor még egy régi repülőmasina is ki volt állítva, talán a vasúti emlékhely közelében – mára ez már nem látható.
Telt-múlt az idő, s nekem jó tíz évvel később a munkám révén volt szerencsém egy belga üzletfelünknek tolmácsolva megnézni először Feszty Árpád és festőtársai A magyarok bejövetele című alkotását. Akkor még hiányoztak a tereptárgyak, mint látványelemek, a hangeffektusokra sem emlékszem, hogy voltak-e vagy sem, mégis lenyűgözött a látvány. Míg én rácsodálkoztam a Kárpátokat borító erdő őszi színeire és a fehér lovat áldozatul bemutatni kívánó sámánra, addig flamand vendégünk a félórás látogatási idő letelte után csak annyit jegyzett meg, hogy jó sok hulla volt a képen.
Két éve vajdasági barátnőmmel és családjával néztem meg újra, már felnőttként és tudatosan a Park látványosságait, amelyek évről évre változnak, bővülnek, szépülnek, így legalább a viszonylag borsos jegyárak ellenére mondhatjuk, hogy visszaforgatják a bevételt.
Ekkor már állt a millenniumi Árpád Emlékmű körül látható szoborpark történelmünk meghatározó királyainak, államférfiinak portréival, és már ekkor érlelődött bennem, hogy a szüleimnek is látniuk kell a körképet, hiszen ennyi év alatt sem sikerült, pedig alig 50 kilométerre lakunk tőle, légvonalban pedig még ennyi sincs a távolság. Idén ez lett apukámnak a közös családi ajándék, hogy újraegyesítsen fiatalabbat és idősebbet, s ahogy húsz éve, úgy most is együtt töltsünk el egy napot.
És bár lejártuk a lábunkat, úgy érzem, a szüleim is élvezték. Nekem harmadjára is ugyanolyan szép volt a panorámakép. Még mindig megfogott az égbolt szürkéskékjének egy szelete, majd a lassan kibontakozó táj a Kárpátok ölelésében, ahogy fokozatosan előbukkant, miután felhaladunk a sötét, lassan elemelkedő körfeljárón.
Ezúttal néztünk lovasbemutatót is a Nomád Parkban, ami a lovak szagát leszámítva tetszett is, ahogy a lakhatásra berendezett jurtákra is rácsodálkoztam – nem gondoltam, hogy ennyire tágas és hangulatos tud lenni a belsejük.
Megint meghatott a szegedi nagy árvizet bemutató, gátőrházban felállított kiállítás: egy nagy terepasztal a Tisza Csongrád megyei szakaszával, ill. a falon egy interaktív táblával, amelyeken látni lehet, hogy mikor, hol szakadtak át a gátak 1879-ben, hogy vette körbe a víz a várost, közben az adott részleg teremőre (jelen esetben egy idősebb néni) mesélte az eseményeket lekapcsolt világítás mellett. A sötétben sorban villantak fel a fények, ahogy haladt az ár a folyón lefelé, amit még hanghatás is kísért: a zúduló víz robaja és a félrevert harangoké. Nem most láttam először, de megint felkavart.
Ami nagyon tetszett még a Rotundában található kiállítások közül a nagyvárosi és kisvárosi promenád az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből a hozzátartozó panoptikummal. Érdekes volt a csengelei kunok életét bemutató, illetve az Őseink arcai című antropológiai kiállítás is. Utóbbinál korabeli koponyákon rekonstruálták, hogyan nézhettek ki az akkor élt emberek, milyen betegségük lehetett, volt, akin koponyalékelést hajtottak végre és túlélte, mert be volt csontosodva a lékelt rész, aztán voltak leprás emberek koponyái (rekonstruálva is szegények orr nélkül). Rájöttem, hogy ilyesmivel pl. szívesen foglalkoznék, hogy egy egyszer volt ember külsejét próbáljam visszaadni. Mennyivel kreatívabb és nyugisabb dolog, mint stresszelni egy irodában.
Egy szó, mint száz, egyszer mindenkinek érdemes megnézi az ópusztaszeri látványosságokat (nemcsak magyaroknak!), és ha közben megéheznénk és nem a helyi büféknél akarunk falatozni, nyugodtan kisétálhatunk vagy autózhatunk a közeli Szeri Csárdába, ahol betyáros berendezések között ehetünk-ihatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése