Erdős Olga: Országok, emlékek - München

Megjártuk a hadak útját - írhatnám, és a szójáték nem is lenne annyira játék, ha belegondolunk, hogy 1110 évvel ezelőtt kalandozó magyarjaink is eljutottak idáig, igaz egy lóerővel, nem pár százzal, de a Chiemsee környékén talán még most is emlékeznek a régi imára, amelyben a magyarok nyilaitól kérték, hogy megmentse őket az Úr.
Mi azért barátságosabbak voltunk remélhetőleg, mint eleink, no meg nem is hódítani és fosztogatni indultunk az Oktoberfest idején, sokkal inkább szurkolni egy Bajnokok Ligája meccsen, és ha már ott vagyunk egyúttal kicsit nézelődni Münchenben, és hagyni, hogy ezúttal a bajorok fosztogassák áraikkal a mi pénztárcánkat.

A rövid kirándulást ezúttal én kezdeményeztem, még augusztus végén, amikor sorsoltak a BL-ben, és megtudtam, hogy az én kedvenc csapatom (Juventus) épp életem párjának kedvencével (Bayern München) csap össze. A jegyeket szinte egyetlen délelőtt (a sorsolást követő nap) elkapkodták az Interneten, így nekünk is épp hogy csak sikerült négyet magunkénak tudni. Három utazó biztos volt (mi ketten Juventusos öcsémmel kiegészülve), a negyedik ember megtalálására pedig volt egy hónapunk szeptember végéig.

Erdős Olga: Belföldi bolyongások - Sopron és környéke

Hat nap, hét éjszaka - ez most nem az amerikai vígjáték címe, hanem az az időszak, amennyit Sopronban és környékén töltöttünk július elején.
A nyaralást már február végén le kellett foglalni, így volt idő felkészülni, bár a konkrét tervek, a felkeresésre váró apróbb látnivalók listája (már ha lehet ezt a jelzőt használni azon a vidéken) csupán az indulás előtti héten születettek meg.

Itthonról délelőtt 10-kor indultunk, mondván úgyis csak délután tudjuk elfoglalni a szállásunk, de végül az út hosszabbra nyúlt a vártnál, hiszen fél 5 körül érkeztünk meg. Igaz, az M0-áson egy korábbi baleset miatti dugóba futottunk bele, így csak lassan csordogáltunk, sőt egy félórát konkrétan egy helyben ácsorogtunk. Aztán még ebédelni is letértünk egy csárdához Enesén, bár akkor már majdnem fél 3 volt. A nagy kánikulában elfogyasztott kései ebédünk után szépen beleautóztunk egy viharba Csorna környékén, amely utána egységes esőfelhővé változott. Sopronba érkezve is még annyira esett, hogy a bőröndjeinket első körben be se vittük a Felső-Lővérekben található szállodába.

Maga a hotel elvileg három csillagos volt, és kívülről jól is nézett ki, de a szobákra, bentről nézve inkább 2-2,5-et adtam volna, leginkább a törülközők és az ágyneműk tisztasága keltett bennem visszatetszést (azért a foltokat a legolcsóbb fehérítő is kiviszi, nem?). A reggelivel és a vacsorával azonban nem volt gond, bőséges, finom választék svédasztalos tálalásban, és a teraszos szobánk elhelyezkedése is megfelelő volt, friss hegyi levegő, minimális forgalom, szinte az erdő ölelésében.

Erdős Olga: Országok, emlékek – Krakkó és környéke

A szinte szokásos jelzővel illethető őszi kirándulásunk helyszínét már nyáron kiválasztottuk. Az úti cél ezúttal Lengyelország kulturális fővárosa, Krakkó volt.
Az időjárással ismételten szerencsénk volt, ugyanis éjszaka 8-10, nappal 17-19 fok volt november elején. Az út kicsit hosszúra sikerült, pedig nem is a Dél-Alföldről, hanem egy váci panzióból indultunk kedd reggel. Sajnos azonban szlovák szomszédunknál az autópálya kelet-nyugati irányban húzódik, mi pedig délről északra vágtunk át az országon, odafele megállva Donovalyban, ami egy hangulatos síparadicsom (legmagasabb pontja a Zvolen-csúcs a maga 1402 méterével). Persze ott jártunkkor nyoma sem volt hónak, szép napos idő volt, és jól esett megmozgatni egy kicsit elgémberedett végtagjainkat, hogy utána kanyarogjunk tovább a hegyi falvakon keresztül a lengyel határ felé, ahová már az utak állapota miatt is felüdülés volt megérkezni. Krakkó városát délután 3 körül értük el, a gps elvezetett a szálloda parkolójához, amely az ulica Miodowa végén állt, míg a Hotel Kazimierz, ahol szállást foglaltunk kb. 5 perc sétára volt innen a történelmi városrész felé.

Erdős Olga: Országok, emlékek – Párizs másodszor

Párizs második találkozásunk alkalmával sem okozott csalódást. Kíváncsi voltam, hogy a korábban megismert bohém és elegáns arca után, vajon mit mutat majd magából azon a szeszélyes április eleji néhány napon, amíg a vendége vagyok. De csak az időjárás volt csalóka (az érkezéskori 15-16 fok másnaptól tartósan 7-8 fokra süllyedt, felhős idővel), a város még mindig gyönyörű, és egyre ismerősebb.

Erdős Olga: Belföldi bolyongások – Visegrád

Az útikönyvek szerint Visegrádot, az alig kétezer lakossal rendelkező, de majd ezeréves múltra visszatekintő királyi várost előszeretettel keresik fel a kirándulók, Budapest és Szentendre közelsége, a Duna-kanyar látványa, a palota, a fellegvár és a Pilis turista útvonalai teszik vonzóvá.

Erdős Olga: Országok, emlékek - Írország

Írországi víg napjainkat már jó előre elterveztük, még a nyáron megvettük a repülőjegyet, és jólesett a tudat, hogy őszre is jut egy kis kikapcsolódás, így mondhatni vágtam a centit október végén, hogy végre megnézzük magunknak a smaragd-szigetet.
Az érkezésünk elég kalandos volt, már a repülőtéren kezdődött, ahol kiderült, hogy járatunk két és fél órával később indul, mivel az eredeti induláshoz képest is időben érkeztünk, majd öt órát kellett eltölteni valahogy. Na jó, azért megoldottuk :).

A késést egyébként nem indokolták, annyit tudtunk meg, hogy Prágából jött a gép késve.  Érkezés után a bőröndökre várva jöttünk rá, hogy a duty freeben vett egyéb dolgok (keksz, kolbász és három karton cigaretta a kinti magyaroknak, ott ugyanis 8 euró egy dobozzal) fent maradtak a gépen egy szatyorban. Próbáltam egy kört futni az elveszett csomagosoknál, kaptam is egy telefonszámot, hogy másnap hívjuk, de persze nem találták meg. Azon nevettünk, hogy majd mondják, hogy épp most szívták el az utolsó szál cigit.  Autót még otthonról béreltünk online, és jó, hogy még Pestről telefonáltam a reptéri számra a késés miatt, mert már csak ennél az autókölcsönzőnél vártak ránk éjfél után. Volt olyan utas, aki kétségbeesve nézegette az üres pultokat, a mi emberünknél (klasszikus ír fejjel = vörös) is érdeklődött, aki csak a vállát vonogatta, hogy ő nem az a cég. Azért nem úsztuk meg ingyen a dolgot, plusz 35 euró a felára, ha munkaórán kívül jövünk, csak ugye ezt is a honi légitársaságnak köszönhettük. De a lényeg, hogy kaptunk egy szép, piros, dízeles Hyundai I30-at, 2010-es kiadásban, jobboldali kormánnyal. Szerencsére életem párja, aki a sofőrünk is volt meglehetősen gyorsan, már a parkolóházból kijutva ráérzett a fordított közlekedés ízére :). 

Az első éjszakát viszonylag közel a reptérhez, egy külvárosi szállodában (Travelodge lánc) töltöttük. Az árak, a hely, a berendezés, a kényelem rendben volt, a kinti zajok miatt azonban az alvás nem annyira, de a füldugó csodákra képes. Reggel aztán rájöttem, hogy Írországban nem a borongós-esős idő, a baloldali közlekedés a legrosszabb, vagy hogy az itthonról vitt elektromos kütyüket (laptop, telefontöltő) csak átalakítóval tudjuk használni, hanem a szerencsétlen kelta leszármazottak reggelije. Pedig nem szoktam idegenkedni a helyi specialitásoktól, de a „full Irish breakfast”-öt azért magamban átkereszteltem „fúj, ájris brekföszt”-re.Számomra elég tömény volt reggelire ez a „bőségtál”, ráadásul ránézésre sem volt túl bizalomgerjesztő a black pudding (amit a srácok csak jégkorongnak neveztek), hát még az íze! Mondjuk virsliszerű kolbász (sausage) és a bacon-nek csúfolt vékonyra vágott, kisütött hússzelet (talán tarja) sem jött be. Ráadásul az egészet nyakon öntötték valami ketchupszerű babos szósszal és párolt gombával. A teájuk erős, mint a lórúgás (persze fekete, semmi ínyenc kalandozás uram bocsá’ a roiboos vagy a kínai zöldtea világába), a kávéjuk meg híg lötty, amin se cukorral, se tejjel nem lehet sokat javítani, az egyetlen dolog, ami jobbá teszi a whiskey, így kint létünk alatt a második naptól csak és kizárólag Irish coffee formájában kávéztam. Ja, ha reggeli és ehető dolog, akkor vajas pirítós és dzsem, csak ne a marmalade, az ugyanis keserű, mert a narancshéját is belefőzik a lekvárba. Valószínűleg nem véletlen, hogy a gasztronómiai guruk nem innen származnak.Induláskor napos-felhős időnk volt, ami átváltott néha szakadó esőbe, amíg mintegy keresztülszelve az országot a Galway táblát követtük az autópályán. Az úti célunk Doolinvolt, egy kétutcás falucska 2 km-re az Atlanti-óceántól és kb. 10 km-re a híres Moher szikláktól, ráadásul ezt a két utcát is jó egy kilométer és egy kőhidacska választja el egymástól. De még mielőtt megérkeztünk volna a célállomásra, muszáj volt megállnunk Kinvarában, a Galway-öböl déli részénél, ahol a városka határában magasodik az 500 évesDunguaire kastély.

A kastély csak áprilistól októberig van nyitva, így november elején be már nem jutottunk a szürke kolosszusba.Jó egy órával később viszont boldogan hurcoltuk be bőröndjeinket a Twin Peaks névre keresztelt b&b-be (bed & breakfast). Háziasszonyunk, Sinead O’Connor (nem, nem az énekesnő J) épp nem volt otthon, hogy fogadjon, de a lényeg, hogy a szobakulcsokat megkaptuk és a szobáinkat is el tudtuk foglalni, igaz ekkor már farkas éhesek voltunk a 4 órás autózástól, így gyorsan lesétáltunk a közeli pubba, ami szintén az O’Connors’ nevet viselte, lévén Sineadék dédszülei alapították. Amiben más egy kinti pub, mint itthon, hogy nincs füst, ugyanis nem lehet bent dohányozni, nemcsak inni, enni is lehet, viszont itt vidéken miután kiválasztod, hogy mit kérsz, a pultnál kell leadni a rendelést, kifizetni, aztán majd hozzák az asztalhoz. Végre megkóstoltam a stew-t, az étlapon „Beef & Guinness stew” néven futott, leginkább sűrű gulyásleves és marhapörkölt keveréke volt, paprika nélkül, viszont finom, sovány hússal, Guinness sörrel, zöldségekkel összefőzve, barna kenyérrel tálalva. A kései ebédet követően elsétáltunk naplementét nézni az óceánhoz, ami negyedórányi távolság gyalog, és ahonnan szezonban hajók indulnak a közeli Aran szigetekre.
Ottlétünkkor apály volt és telehold, a sós víz illata befurakodott az orrunkba, miközben a szél zúgását is elnyomta a magas sziklaszirteken szétcsapódó hullámok zaja. Órákig lehetne sétálni a víz vájta köveken, vagy csak nézni a horizontot, és az alján sejteni azt, amit anno az ír emigránsok, hogy ott lehet Amerika. Sötétedés után átsétáltunk a Fisher Street-en, hogy a falu másik részében is megnézzük a pubot, amely Fitzpatrick’s bar névre volt keresztelve. Elegánsabb, és kicsit drágább, mint O’Connorék, de hangulata ennek a helynek is van. A szomszédos összetolt asztaloknál egy család ült, nagypapa, szülők, gyerekek, utóbbiak Halloweenre öltözve és sminkelve, édességet gyűjtögető zsákkal, ráadásul itt már este 7-től élő zene szól. Egy középkorú férfi énekelt ír balladákat egy szál gitárral és nagyon jó hanggal, amihez tökéletes atmoszférát teremtett a közeli kandallóban táncoló tűz, akárcsak a hot whiskey (forró vízzel felöntött whiskey, benne egy karika citrom, teletűzdelve szegfűszeggel) és a hot port (hasonló, mint a whiskey csak konyakszerű italból).Hazafele már kalandosabb volt gyalog a sötétben, mert vannak helyek, ahol nincs világítás, pl. a falu két része között, vagy épp a Twin Peaks B&B-be tartva az utolsó szakaszon.

Az éjszaka csendes volt a világvégén, így az alvás is mély és pihentető, amibe csak néha dobolt bele az ablakon kopogó eső. Az ébredés viszont már napfényes, a szobából kilátás két tehénre J, akik békésen legelésztek a harsány zöld füvön, a fürdőszobából viszont látszott az óceán egy darabkája két lanka között. Reggelinél végre találkoztunk Sineaddel is, akinél szerencsére nemcsak „full Irish breakfast”-öt lehetett választani, így a rántottára szavaztam inkább, amit betakartak egy füstölt lazac szelettel (itt fogják az óceánban és a szomszédos Lisdonvaarnában füstölik). A rántottába sülhetett volna egy kis zöldpaprika vagy kolbászkarika, de hallal sem volt rossz. Reggeli után a szép időn örvendezve felhívtam a kb. 85 km-re délre található Carrigaholtban egy hajóstársaságot, akik delfinnézést is szoktak szervezni. Sajnos azt a választ kaptam, hogy már vége a szezonnak, de ha elmegyünk a Loop Head félsziget legeslegvégére, ott van még esély rá, hogy látunk delfincsaládot. Naná, hogy nekivágtunk a túrának, bár alig kanyarodtunk ki a faluból, már is meg kellett állni fotózni. Ott magasodott ugyanis a 16. században épült, jelenleg magántulajdonban levő Doonagore kastély, ami a dimbes-dombos tájjal és a sötétkék, fehér hullám fodrokat vető óceánnal képeslapra illő látvány volt. Persze máshol is megálltunk útközben, aminek mi lányok külön örültünk – nemcsak a fényképezés lehetősége miatt. Elég felkavaró élmény a kanyargós, rázkódós, kisebbfajta hullámvasútra hasonlító utakon a hátsó ülésen utazni úgy, hogy a legszűkebb "csapásokon" is 100 km/óra a megengedett legnagyobb sebesség, olyan helyeken, ahol nálunk végig 30-as tábla volna, itt meg még egy veszélyes útkanyarulatra utaló tábla sincs vagy egy tükör.

Életem párja kifejezetten élvezte a technikás pályát, még a jobb oldali kormánnyal is, csak ő nem ült krumplis zsákként a saját háta mögött. Szóval a megállók, először is Lislarkin, hogy feladjam az előző délután, még Doolin szuvenír boltjában vett képeslapjaimat. Aztán egy kisbolt következett az út mellett, egy óceánra néző parkolónál, hogy legyen uzsonnánk a félsziget végében is, majd egy falut elhagyva kelta keresztekkel teli temetőre bukkantunk, végül érkezés a célhoz, ahogy gps-ünk tudtunkra adta, bár az utolsó szakaszon még feltartott egy tehéncsorda, amit a pásztor kismotorral és egy csattogó kutyával terelt a szűk úton. A Loop Head Peninsula végén egy világítótorony állt, amibe sajnos nem lehetett bejutni, maximum a kerítésmentén körbejárni. Akkor viszont már jobban vonzottak az óceánba omló szirtek, úgyhogy az esti esőtől nyirkos füvön tapicskolva jártuk be a félsziget lélegzetelállító csücskét a világvégén. Delfineket ugyan nem láttuk, de mégis megérte a ragyogó napsütésben és erős szélben csodálni az acélkék óceán vizét a tajtékos hullámokkal, meredek sziklafalakkal. Jó egy óra elteltével a zoknimból már csavarni lehetett a vizet, ahogy felázott a talpam cipőn keresztül is, úgyhogy kocsiba ülve gyorsan betértünk az első falu (Kilbaha) első fogadójának pubjába, a Lighthouse Inn-be egy kis ír kávéra. Az egyik helyi bácsika szóba elegyedett velünk eszméletlen (= érthetetlen) akcentusával és össze-visszaálló fogával, ennek ellenére nagyon aranyos volt. 

Amikor később kocsival elkerültük (ő baktatott haza a farmjára) még mosolyogva integetett is. Igaz, itt vidéken mindenki köszön mindenkinek és úgy összességében kedvesek és jó fejek.És ha már a nyelvnél tartunk, az otthoni Oxford vagy Cambridge Englishünket sutba dobva nagyon figyelni kell, hogy mit mondanak, ugyanis tájszólásban hadarnak angolul. Az ír nyelv pedig egyáltalán nem hasonlít az angolra, talán csak a hangsúlyok. A városok, folyók, látnivalók nevét mindig kétnyelvű tábla jelzi, van ír nyelvű tévécsatorna, amit angolul feliratoznak, és állítólag most akarják törvénybe iktatni, hogy felsőoktatási intézménybe csak az járhasson, aki beszél írül is. Egyébként nekem tisztára A gyűrűk ura tündéi jutottak eszembe, amikor a tévében hallottam a beszédüket, de gondolom, hogy Tolkien is rendesen alapul vette a kelta legendákat Középfölde megteremtésekor. Ami az angoljukban "kikészített", hogy pl. sosem mondják, hogy jó reggelt/napot, se azt, hogy hello, hanem "hi, how are you" vagyis "szia, hogy vagy". Csak persze az egészet hadarva, ami valahogy így hangzik, hogy "hájájú", aztán ha csak nézelődsz a boltban, akkor nem azt kérdezik, hogy „segíthetek?” hanem, hogy: "are ye OK"? A doolini szállásunk házigazdája mindenre azt mondta, hogy "very good", az egyik dublini pincér meg hogy "no problem". Magyarul kicsit hülyén hangzott lefordítva válaszreakciónak utóbbi is, hogy ha kértünk valamit, akár még egy pohár sört a fiúk, akár a számlát, hogy "nem gond". Még jó, hogy nem az. :)

Kilbaha után hazafelé menet megálltunk Lahinchben, hogy a sok szikla után egy igazi homokos strandot, egy beach-et is lássunk. A 14 fokos levegőhőmérséklet és az erős szél ellenére sokan voltak a parton kutyát sétáltatni vagy a gyerekek csak játszani, és persze ez a hely a szörfösök paradicsoma is. És hogy a legfőbb Clare megyei látnivaló se maradjon ki, a délutánt a Moher szikláknál zártuk, amelyet a világ hét természeti csodája közé is jelöltek. Ami szép, az szép, de aznapra mi már dugig voltunk óceánnal és sziklákkal, úgyhogy a délelőtti Loop Head félszigetet már nem nagyon tudta bennünk felülmúlni, maximum az írható a javára, hogy a látogató központban van mosdó, és hogy kibetonozott sétány húzódik az O’Brien toronytól a sziklák még biztonságosan járható része mentén.
Sajnos ekkorra befelhősödött az idő, így a naplemente észrevétlenül zajlott, arról nem beszélve, hogy a szuvenír boltok csak ötig voltak nyitva, vagyis mire végeztünk a sétánkkal a viharos szélben, épp bezártak az üzletek, úgyhogy ott nem költöttünk pénzt. Egyébként nem nehéz költeni, egy ír kávé  5-6 euró, egy második fogás a pubban ételfajtától függően 12-18 euró, ha steaket kérsz, azt 22 alatt nem kapod meg. Persze van hozzá köret (krumpli leginkább, meg párolt zöldségek), de ha még egy desszertet is kérsz, az megint 3-4 euró, egy üdítő 2,5 euró, egy fél pint sör szintén, a hot whiskey 4,5-5 euró egy pohárral. Bár számomra a legnagyobb felfedezés alapvetően borosként a Cider jelentette (csakis a Bulmers féleoriginal), amiről azt mondják almasör, de szerintem inkább almafröccs íze volt, ebből is "hálf pájnt” dukál (2,8 euró). Az O’Connor’s pubban is ez volt a kísérője a vacsorának, na meg odakint eső és erős szél, ami másnap egész nap folytatódott.
Még szerencse, hogy aznapra a 70 km-re lévő Bunrattykastélyt és skanzent (Folks Park) terveztük be, amely a középkori, illetve a századfordulós ír vidéki életet mutatja be. Körülbelül 4 óra kell, hogy bejárjuk az egészet, megnézzük a régi házakat, némelyikben szuvenír bolt is van, felkeressük a vízi malmokat, betérjünk a falusi iskolába, egy templomocskába és természetesen a kocsmába is, sőt még állatok is vannak (ír farkaskutyák, szamarak, őzek). A kastély maga nem nagy látványosság, viszont tele van szűk lépcsőkkel, a toronyszobák pedig berendezve a kastély lordjainak dolgaival. Délután, már Doolin határában betértünk a lekvárboltba (jam shop), ahol igazi különlegességeket kaptunk termelői áron, például gyömbéres rebarbarás, áfonyás, hagymás vagy éppen whiskeys dzsemek formájában. A vacsoránkat Fitzpatricknál költöttük el, de a változatosság kedvéért az utolsó esténken is benéztünk O’Connorékhoz, hogy leteszteljük az ottani élő zenét. Két idősebb férfi játszott aznap este valami elvont népzenét, ami nyomába sem ért a gitáros énekmondónak.

Utolsó doolini reggelünkön búcsút vettünk Pascqualtól Sinead férjétől, majd Lisdonvaarnában még megálltunk a lazacfüstölő boltjánál (smokehouse shop) vásárolni, aztán nyakunkba vettük az autópályát, és a két fizetőkaput, illetve egy benzinkutat leszámítva meg sem álltunk a fővárosig. 

Dublin kellemes, napfényes délutánnal várt ránk. ABelvedere hotelba történő bejelentkezést követően visszavittük a bérelt autót a városközponti irodához, aztán sétáltunk egyet rakparton a Liffey folyó mentén, majd aTrinity College felé vettük az irányt, az épületeket csak kívülről néztük meg, nem lett volna már nagyon időnk zárás előtt a híres könyvtárra. Miután kinézelődtük magunkat jött a kötelező látnivaló, a Temple Bar negyed, ahol egymást érik a pubok, éttermek, szállodák, üzletek. Van hangulata ennek is, de nekem túl kocsmás, nincs benne meg az a bohém kisugárzás, ami mondjuk a párizsi Quartier Latin-ban igen. Dublin egyébként is teljesen más, mint a vidéki Írország. Az utóbbi nyugis, vadregényes, a főváros meg sokszínű, lüktető, nyüzsgő. Ég és föld. De egyszer látni kell mindkettőt. Ír szuvenírekkel felrakodva az estét az Old Storehouse pubban zártuk, majd a híres Ha’penny hídon és az O’Connell street-en keresztül nagyjából negyedóra alatt vissza is sétáltunk a Parnell Square-i szállodánkba.Mivel gyakorlatilag egyetlen egy teljes napunk volt Dublinra, egyben az utolsó is, lévén másnap korán reggel már a repülőtéren kellett lennünk, egy „hop on – hop off” városnéző emeletes buszra vettünk jegyet pénteken reggeli után a szálloda recepcióján, hogy aztán egész nap ott szálljunk le és fel a 23 állomásos körjárat megállóinál, ahol nekünk tetszik. Az indulás az O’Connell utcán volt, közel a híres „Tűhöz”, a Spire-hez. Gyakorlatilag több mint 10 látnivalót átutaztunk, mire először leszálltunk a Szent Patrik székesegyháznál, illetve a hozzátartozó parknál. A Guinness sörgyári következő megállót végül kihagytuk, de aKilmainham Gaol börtönmúzeumot már nem. A börtön XVIII. század végén épült, sokáig köztörvényes bűnözőket őriztek itt, ez volt az első modern börtön, ahol nem 50-60 ember volt nemre, korra tekintet nélkül egy cellában összezsúfolva. Az 1840-es években pusztított a nagy éhínség az országban, amikor a bűncselekmények száma is megugrott, gondolom a börtönbeli napi kétszeri étkezés ígérete is sokaknak alternatíva volt, és még az sem riasztotta vissza az embereket, hogy egy szál gyertyát kaptak két hétre, vagyis be kellett rendesen osztani. Érdekesség, hogy a legfiatalabb itt raboskodó egy ötéves fiú volt, lopáson érték. Egyébként több mint 4.000 foglyot deportáltak a Gaolból Ausztráliába, a „börtön kontinensre”, illetve később ír szabadságharcosok sínylődtek itt a XIX. század végén, a XX. első felében, nem egyet ki is végeztek. (Az idegenvezető által sorolt nevek azonban nekünk csak annyit jelentettek, mintha egy írnek sorolnánk az aradi vértanúk vagy épp az ’56-os forradalmárok nevét.) 

A börtönből való „szabadulásunk” után az Old Jameson Distillery volt a következő állomás, ahová lehet, hogy érdemes előre bejelentkezni a whiskey kóstolással egybekötött idegenvezetős túrára, másképp akár 45 percet is várni kell. Persze el lehet nézelődni addig a Jameson ajándéküzletben vagy lehet mindenféle whiskey-neműt iszogatni a bárban. Maga a „guided tour” nem nagy szám, persze elmesélték a Jameson család, illetve a whiskey gyártás történetét egy kisfilmen, majd konkrétan bemutatták a gyártási folyamatokat sorrendben a gabona kiválogatásától, csíráztatásától kezdve a pörkölésen keresztül a lepárlásig vagy az érlelésig. De azt hiszem nem ez, hanem a palackozott végeredmény a lényeg. Mire végeztünk sajnos már nem járt tovább aznap a buszunk, meg a nap is lemenőben volt, így ismét a Temple Bar negyedbe mentünk, először az azonos nevű pubba, majd vásárolni. A vacsorát már a szállodához tartozó étteremben költöttük el – még egy utolsó "fish and chips" (ropogós sörbundában sült tőkehal, isteni sült krumplival és tartármártással - utóbbi hagymás, ez nem annyira ízlett) és egy Cider, hogy aztán összecsomagolás és egy kevés alvás után negyed 6-kor a taxira várjunk a hallban.

A repülőnk kilométerekkel eltávolodott már a kifutópályától, a várost is magunk mögött hagytuk, amikor a felkelő nap aranyszínbe burkolta alattunk a dublini öblöt, előttem pedig újra lepergett ez a röpke hét, amit a zöld szigeten töltöttünk.

(2011-11-19)

Erdős Olga: Országok, emlékek – Párizs

A divat, a fények, a szerelmesek, a művészetek és a művészek városának is tartják a francia fővárost, és valóban egyszerre igaz Párizsra az összes jelző. Úgy hiszem, kevés hangulatosabb, nyüzsgőbb, színesebb és lüktetőbb metropolisz lehet a Földön.

Legutóbbi külföldi kiruccanásunk után elhatároztam, hogy mostantól utazó leszek, nem turista. Sajnos ezt csak hellyel-közzel tudtam megvalósítani, de hát a kötelező látnivalókat (hajózás a Szajnán, Eiffel-torony, Notre-Dame, Diadalív, Moulin Rouge és a Pigalle környéke, Champs-Elysées, Sacre-Coeur, a Pompidou központ) nem szabad kihagyni, bármennyire turistalátványosságok is.

Utazásunk idejét nyár közepe óta tudtam, így volt időm felkészülni a városból. Útkönyveket olvastam, honlapokat böngésztem, már ott járt barátokat, ismerősöket faggattam, és a városhoz kapcsolódó filmeket néztem (pl.: Párizs szeretlek), és még így sem tudtam felkészülni teljesen a város varázsára.