Erdős Olga: Belföldi bolyongások - Sopron és környéke

Hat nap, hét éjszaka - ez most nem az amerikai vígjáték címe, hanem az az időszak, amennyit Sopronban és környékén töltöttünk július elején.
A nyaralást már február végén le kellett foglalni, így volt idő felkészülni, bár a konkrét tervek, a felkeresésre váró apróbb látnivalók listája (már ha lehet ezt a jelzőt használni azon a vidéken) csupán az indulás előtti héten születettek meg.

Itthonról délelőtt 10-kor indultunk, mondván úgyis csak délután tudjuk elfoglalni a szállásunk, de végül az út hosszabbra nyúlt a vártnál, hiszen fél 5 körül érkeztünk meg. Igaz, az M0-áson egy korábbi baleset miatti dugóba futottunk bele, így csak lassan csordogáltunk, sőt egy félórát konkrétan egy helyben ácsorogtunk. Aztán még ebédelni is letértünk egy csárdához Enesén, bár akkor már majdnem fél 3 volt. A nagy kánikulában elfogyasztott kései ebédünk után szépen beleautóztunk egy viharba Csorna környékén, amely utána egységes esőfelhővé változott. Sopronba érkezve is még annyira esett, hogy a bőröndjeinket első körben be se vittük a Felső-Lővérekben található szállodába.

Maga a hotel elvileg három csillagos volt, és kívülről jól is nézett ki, de a szobákra, bentről nézve inkább 2-2,5-et adtam volna, leginkább a törülközők és az ágyneműk tisztasága keltett bennem visszatetszést (azért a foltokat a legolcsóbb fehérítő is kiviszi, nem?). A reggelivel és a vacsorával azonban nem volt gond, bőséges, finom választék svédasztalos tálalásban, és a teraszos szobánk elhelyezkedése is megfelelő volt, friss hegyi levegő, minimális forgalom, szinte az erdő ölelésében.

Érkezés és vacsora után az első este csak a közelben sétáltunk, és egyből fel is fedeztünk egy várat, amit egy hóbortos most már bácsi, Taródi István épített az 50-es években. Gondolom, gyerekkori álmát váltotta valóra, amikor eldöntötte, hogy megépíti saját erődítményét. A telek megvásárlása után először egy favárat húzott fel, amit később - a Somoskői várnál tett látogatása után - kővárrá épített át. Privát tulajdon, de be lehet menni szétnézni, fizetendő fix belépő nincs, de adományokat (amennyit az ember gondol) elfogadnak a karbantartásra.

A kedd ragyogó napsütéssel ébresztett másnap reggel, így ideális kiránduló idő elé néztünk. Első állomásunk Nagycenk volt, ahol mielőtt a kötelező „Széchenyi rezidenciát" megnéztük volna, előbb még a kastélyhoz vezető út túloldalán található szabadtéri vasút múzeum mozdonyaira (volt köztük közel száz éves is), illetve vasúti kocsijaira, vagonjaira csodálkoztunk rá. A kastély gyönyörű parkkal rendelkezik, az épületben pedig profi kiállítás tekinthető meg - emléket állítva „a legnagyobb magyar" életének, munkásságának, illetve családjának is.
Innen Kőszegre autóztunk, ahol csak körbesétáltuk a várat, mivel már senkinek nem volt kedve ekkora töménységben fogyasztani a múzeumokat és kastélyokat egymás után. A hangulatos kis óvárosi utcákon inkább elsétáltunk a főtérre, ahol a kávézók és cukrászdák közül végül Ibrahimra esett a választásunk. Udvarias kiszolgálás, finom mélange és gusztusos fagyi kelyhek jellemzik a helyet. Jóllakottan vágtunk neki a kb. 5 km-re a várostól található Szabó-hegynek, ill. az ottani Óház-kilátónak. Az utolsó 2-3 kilométert kell csupán gyalogosan megtenni a parkolótól. A nap bár erősen tűzött, mégsem volt zavaró, inkább kellemes a fák lombjának óvó árnyékában is haladni, úgy, hogy csak itt-ott akadtak verőfényes szakaszok. Bár az utolsó szakasz kicsit meredek volt, pláne alföldi embereknek, de a pazar kilátás miatt mindenképpen megérte a séta. Sajnos már fentről láttuk a közelgő viharfelhőket, így nem sokat időztünk (csak néhány fotó erejéig), és már mentünk is vissza a parkolóhoz.
Az eredeti tervek szerint Kőszegről Bükfürdőre készültünk, de kicsit el voltunk csúszva időben, így inkább hazafelé vettük az irányt, de azért Balfra még betértünk a zuhogó esőben, hogy megmártózzunk a híres kénes gyógyvízben, amelyben mindösszesen félórát javasolt tartózkodni. Balf a vízen túl a boráról is híres, hiszen ez a klasszikus Soproni borvidék egyik központja, így mi sem hagytuk ki a kékfrankost, amit az egyik termelő házánál vásároltunk, az elmaradhatatlan pincebeli kóstolóval együtt.

A harmadik nap végre eljutottunk Sopron belvárosába (először ottlétünk alatt), ahol tényleg körülveszi az embert a történelem. A középkori városmag, az egymást váltó gótikus, barokk vagy épp klasszicista elemeket felmutató házak, a macskaköves utcák, a templomok, a kötelező jelkép, a Tűztorony, az erkélyéről látszó város, a környező hegyek, a koraközépkori várfal, és mögötte a még múltabb múlt, a római korban virágzó Scarabantia egy feltárt darabja valóban lenyűgöző. Egy intim pillanatom is volt Gyóni Géza mellszobrával, az Orsolya téren, a Caesar-ház oldalában - jól eldugták szegényt, de én rátaláltam a kis beugróban, és mivel csak ketten voltunk, el tudtam neki félhangosan mondani néhány sort a Csak egy éjszakára című verséből.
Természetesen azért a gasztronómiának is áldoztunk, a híres Dömötöri cukrászda teraszán elfogyasztott kávéval, süteménnyel, mielőtt tovább álltunk volna következő állomásunkra, Fertőrákosra. A Fertő-tó partjáról a koradélután induló sétahajóra szálltunk fel, amely kikötött a már Ausztriához tartozó Mörbischben is. A falu az ún. vízi színpadáról híres, ahol nyaranta előadásokat tartanak, ez évben a My Fair Lady musical volt terítéken. Persze a magyar oldalnak sem kell szégyenkeznie, hiszen a fertőrákosi kőfejtőben, konkrétan a hegy gyomrában található barlangszínházban is találnak kedvükre való szórakozást a kultúrára szomjazók. A 2009-es repertoárban szerepelt Ákos, az Experidance, de a Made in Hungária musical is.
Este még túráztunk egy keveset, a szállodánkkal szemben állt ugyanis egy tábla „Gloriette kilátó" felirattal. Vacsora után neki indultunk a hegyoldalnak, és kisebb-nagyobb kaptatók után szúnyogfelhővel kísérve megérkeztünk a fából készült kis toronyhoz. Fentről tényleg gyönyörű panoráma tárul elénk, bár nem Sopron belvárosára néz, hanem az osztrák hegyekre, ami szintén nem elhanyagolható látvány. A kilátó környéke biztosan látogatott hely, hiszen nem egy üres boros- és sörösüveget láttunk szétdobálva, sőt még használt óvszer is akadt a lépcsősor alatt. Hiába valahogy meg kell ünnepelni a feljutást a csúcsra :P.

Ha már Ausztriát említettem az előbb, természetesen az osztrák főváros sem maradt ki. Soproni tartózkodásunk negyedik napján kerestük fel a közeli Bécset, négy keréken csupán egy óra az út. Az autót egy külvárosi parkolóházban hagytuk, az egyik metró végállomás mellett, ahol vettünk egy összvonalas napijegyet, így sokkal egyszerűbb és gyorsabb volt a városnézés. Én korábban a sógoroknál csak kisebb városokban jártam, így azt hittem, hogy Bécs majd vetekszik például Salzburggal, de sajnos tévedtem. Építészetileg a régi külváros vagy épp az újonnan épülő lakóparkok és irodaházak ugyanolyanok voltak, mint Budapesten, talán csak náluk több pénz jut(ott) az épületek állagának megóvására. Egyszóval annyira nem varázsolt el Wien, mint vártam, de gondolom, a hiba az én készülékemben van, meg hát egyébként is a meghittebb, emberi léptékkel mérhető és járható városokat szeretem, amelyeknek van kisugárzása, hangulata.

Az első állomásunk egyébként a Szent István székesegyház, alias Stephansdom volt. A hatalmas épület tényleg lenyűgöző méretekkel rendelkezik. A templom előtti nyüzsgő téren konflisok várnak (jómódú) utasaikra, virágüzletek, könyvesboltok sorakoznak, illetve árkádos utcácskák nyílnak, szintén tele üzletekkel. A toronyból a várost is meg lehet csodálni - nem ingyen persze, de mi ezt kihagytuk ezúttal. Inkább a város másik jelképének számító óriáskerékről (Wiener Riesenrad) tettük meg ugyanezt. Viszont ehhez el kellett metrózni a híres Praterig, amely az egyik legnagyobb zöldterülete a városnak. A magasból beláttuk Bécset, a környező hegyeket és persze az alattunk elterülő vidámparkot is. A „kötelező" kör után ismét tömegközlekedtünk, ezúttal már az ebéd miatt.
Még talán kora tavasszal, amikor felmerült, hogy felkeressük az osztrák fővárost is, már akkor eldöntöttem, hogy szeretnék egy igazi wiener schnitzelt enni, azaz borjú bécsit (ha már előző évben, Salzburgban csak sertéshúsból tudták produkálni Mozart szülőháza környékén). Az útikönyvünk jelentéktelen, de olcsó helyként tűntette fel a Schnitzelwirt éttermet, ahol hatalmas szelet rántott húst adnak, és amely a Mariahilfer strassétől nem messze található. A szerző nem hazudott, én a „kinder" adaggal sem tudtam megbirkózni (egy hatalmas szelet hús sült krumplival), viszont jól esett mellé a már Németországban megszeretett spezi (Mezzo Mix), illetve utána egy csésze mélange. A bőséges ebéd után, amely még a pénztárcánkat sem viselte meg (4 személyre bécsi szelet, üdítők, sör, kávék borravalóval is belefértek 40 Euróba), a neogótikus városháza, a Rathaus felé vettük az irányt. Sokak szerint adventkor az igazi, de szerintem a nyár közepén, júliusban is jó lehet kiülni a Rathausplatz éttermeinek és sörözőinek asztalához beszélgetni barátokkal, este meghallgatni a téren felállított színpadon fellépők koncertjeit, és úgy általában élvezni a nyarat.
Mi sajnos nem értünk most rá, hogy hosszasan elüldögéljünk itt, hiszen a betervezett látnivalókból még kettő hiányzott, ráadásul kapásból két kastély.

Az első a III. kerületben található Belvedere palota, amely csak nyáron látogatható, és amely Savoyai Jenő tulajdonát képezte, még akkor is, ha hercegünk nem igazán lakott a gyönyörű barokk épületben. Az alsó Belvedere egyszerűbb, de azért szintén impozáns afféle vadászkastélyától egy szobrokkal szegélyezett sétányon lehet eljutni a felső Belvedere épületéig, ami maga a palota. Az aprókavicsos utat szökőkutak (a legnagyobb már-már a római Trevi-kutat idézi) és virágágyások díszítik.
A másik kastély már a Habsburgoké volt, és egyben Ausztria jelképének is számít, a schönbrunni. Az osztrák Versailles Mária Terézia uralkodása alatt épült, bár a külföldi turisták leginkább a Sissi kultusz miatt keresik fel. A kastély előtt is várakoznak konflisok utasaikra, akárcsak a Stephansdom előtt, a gyerekeknek pedig érdekes lehet a szomszédban található a bécsi állatkert, de a palota kertje is megér egy misét.

Ennyi élmény és a nyüzsgő nagyváros után a hét utolsó hétköznapját „szinte" pihenéssel töltöttük. A szokásos bőséges szállodai reggeli után szemerkélő esőben Fertődre autóztunk megnézni a híres Eszterházy-kastélyt, csak hogy a magyar Versailles-t is lássuk. A félóránként induló idegenvezetés keretében nemcsak arra van lehetőségünk, hogy bejárjuk a kastély gyönyörű termeit, szobáit, megcsodálva a korabeli berendezést, és hogy közben megismerkedjünk az Eszterházy család történetével, de még fényképezni is szabad (vaku nélkül), anélkül, hogy bármi felárat számítanának ezért. Sajnos az eső még délben sem akart csendesedni, amikorra a kastélykörút végére értünk, de innen már nem volt messze Hegykő, a gyógyfürdőjéről ismert kis falu, és mivel hoztunk fürdőző gúnyát és törülközőt így strandoltunk is - bár ez leginkább a fedett rész két (!) medencéjére korlátozódott. Kicsit bántam, hogy nem vittem magammal az éppen olvasott könyvet (Nick Flynn: Mocsok város utcáin), de még a telefonomhoz kapott fülhallgatót sem, hogy értelmesen elfoglaljam magam, amikor nem a vízben ülök kiázott bőrrel. Bár én egyébként is egy-másfélóra alatt megunom a pancsolást, pláne, ha vizes az egyetlen törülközőm, odakint pedig napozni sem lehet, mert 18 fok van és esik az eső.
Mivel a vártnál hamarabb értünk vissza Sopronba, így annak kertváros részére, Sopronbánfalvára is jutott időnk. Az Interneten böngészve még indulás előtt fedeztem fel, hogy itt található a Kárpáti-féle vízimalom, a GPS koordinátákat le is mentettük, kár, hogy nem voltak pontosak, ugyanis egy most kiépülő utca végét jelezték, konkrétan egy dombtetőt, ahonnan a kilátás pazar volt, csak épp a keresett malom nem volt sehol. Aztán bevillant, hogy mintha láttam volna útközben néhány kőkereket. Visszafordultunk hát, és sajnos beigazolódott a gyanúm: a műemlék az a leromlott épület volt, amely oldalának támasztva állt néhány malomkerék, az ablakok betörve, téglával kirakva, az ajtón lakat. Sajnáltam, hogy így elhanyagolták, pedig a neten azt olvastam, hogy a XVII. században épült malom udvarában egy 1667-ból származó stáció is áll. Nos, erről lemaradtunk. Akárcsak a közelben található karmelita kolostor templomának belsejéről, ugyanis a korábban a pálosokhoz tartozó szentélyt épp felújítás alatt áll. Viszont nagyon szép az 1700-as években épült barokk lépcsősor, amely a templomtól vezet le, és amelyet a magyar szentek kőszobrai díszítenek.

Szombaton újfent a sógorokhoz mentünk, méghozzá a Parndorfba, a híres outlet center üzleteiben bolyongtunk el jó pár órát nézelődve, vásárolva, de azért útközben is megálltunk fotózni - többek között napraforgómezőt, szélkerekeket, illetve Frauenkirchen templomát, amely szintén a Fertő-tó, akarom írni Neusiedler See vidékén fekszik. Vacsora után Sopron belvárosába mentünk, nemcsak azért, hogy megnézzük az esti kivilágítást, de azért is, mert a Tűztorony lábánál, a városháza előtt szabadtéri koncert volt.

Vasárnap délelőtt Kismarton (Eisenstadt) volt a célpont, hogy megnézzük az Esterházyak ottani kastélyát, amelyben épp Haydn halálának 200-ik évfordulója alkalmából volt külön kiállítás. A zeneszerző életét, munkásságát bemutató közel másfélóra alatt bejárható tárlatot szerencsére a németül nem tudók is tudták követni, hiszen a jegy mellé járó kütyün (audioguide) ki lehet választani a magyar nyelvű menüt. Indulás előtt még sétáltunk egy kicsit a hangulatos városkában, majd ismét Nagycenkre mentünk, ugyanis a múzeumvasút csak hétvégenként jár. A kb. 3-3,5 km-es szakaszt Nagycenk és Fertőboz között gőzmozdony vontatta járattal tettük meg, szó szerint fapados élményben volt részünk. Késő délutánra már csak két látnivaló maradt a hétre betervezett dolgokból, az egyik a nyári bob-pálya a soproni Bécsi-dombon, a másik pedig a Szent-Mihály templom, ill. az udvarán található Szent-Jakab kápolna.
Ekkorra az itthon összeállított listáról szinte mindent kipipáltunk, így az aktív pihenés után jól esett a hazatérés és a plusz egy nap szabadság az aklimatizálódásra, és az egy hét alatt készült közel ötszáz fotó rendezésére. Egy biztos, aki kishazánk észak-nyugati vidékére, közelebbről is Sopron környékére vetődik, semmiképpen nem fog unatkozni, mert látnivalóban bőven lesz része. 

(2009.08.21)