Hat nap, hét éjszaka - ez most nem az amerikai vígjáték címe, hanem az az
időszak, amennyit Sopronban és környékén töltöttünk július elején.
A nyaralást már február végén le kellett foglalni, így volt idő felkészülni, bár a konkrét tervek, a felkeresésre váró apróbb látnivalók listája (már ha lehet ezt a jelzőt használni azon a vidéken) csupán az indulás előtti héten születettek meg.
A nyaralást már február végén le kellett foglalni, így volt idő felkészülni, bár a konkrét tervek, a felkeresésre váró apróbb látnivalók listája (már ha lehet ezt a jelzőt használni azon a vidéken) csupán az indulás előtti héten születettek meg.
Itthonról délelőtt 10-kor indultunk, mondván úgyis csak délután tudjuk
elfoglalni a szállásunk, de végül az út hosszabbra nyúlt a vártnál, hiszen fél 5
körül érkeztünk meg. Igaz, az M0-áson egy korábbi baleset miatti dugóba
futottunk bele, így csak lassan csordogáltunk, sőt egy félórát konkrétan egy
helyben ácsorogtunk. Aztán még ebédelni is letértünk egy csárdához Enesén, bár
akkor már majdnem fél 3 volt. A nagy kánikulában elfogyasztott kései ebédünk
után szépen beleautóztunk egy viharba Csorna környékén, amely utána egységes
esőfelhővé változott. Sopronba érkezve is még annyira esett, hogy a
bőröndjeinket első körben be se vittük a Felső-Lővérekben található szállodába.
Maga a hotel elvileg három csillagos volt, és kívülről jól is nézett ki, de a
szobákra, bentről nézve inkább 2-2,5-et adtam volna, leginkább a törülközők és
az ágyneműk tisztasága keltett bennem visszatetszést (azért a foltokat a
legolcsóbb fehérítő is kiviszi, nem?). A reggelivel és a vacsorával azonban nem
volt gond, bőséges, finom választék svédasztalos tálalásban, és a teraszos
szobánk elhelyezkedése is megfelelő volt, friss hegyi levegő, minimális
forgalom, szinte az erdő ölelésében.
A kedd ragyogó napsütéssel ébresztett másnap reggel, így ideális kiránduló
idő elé néztünk. Első állomásunk Nagycenk volt, ahol mielőtt a kötelező
„Széchenyi rezidenciát" megnéztük volna, előbb még a kastélyhoz vezető út
túloldalán található szabadtéri vasút múzeum mozdonyaira (volt köztük közel száz
éves is), illetve vasúti kocsijaira, vagonjaira csodálkoztunk rá. A kastély
gyönyörű parkkal rendelkezik, az épületben pedig profi kiállítás tekinthető meg
- emléket állítva „a legnagyobb magyar" életének, munkásságának, illetve
családjának is.
Innen Kőszegre autóztunk, ahol csak körbesétáltuk a várat, mivel
már senkinek nem volt kedve ekkora töménységben fogyasztani a múzeumokat és
kastélyokat egymás után. A hangulatos kis óvárosi utcákon inkább elsétáltunk a
főtérre, ahol a kávézók és cukrászdák közül végül Ibrahimra
esett a választásunk. Udvarias kiszolgálás, finom mélange és gusztusos fagyi
kelyhek jellemzik a helyet. Jóllakottan vágtunk neki a kb. 5 km-re a várostól
található Szabó-hegynek, ill. az ottani Óház-kilátónak. Az utolsó 2-3 kilométert
kell csupán gyalogosan megtenni a parkolótól. A nap bár erősen tűzött, mégsem
volt zavaró, inkább kellemes a fák lombjának óvó árnyékában is haladni, úgy,
hogy csak itt-ott akadtak verőfényes szakaszok. Bár az utolsó szakasz kicsit
meredek volt, pláne alföldi embereknek, de a pazar kilátás miatt mindenképpen
megérte a séta. Sajnos már fentről láttuk a közelgő viharfelhőket, így nem sokat
időztünk (csak néhány fotó erejéig), és már mentünk is vissza a parkolóhoz.
Az eredeti tervek szerint Kőszegről Bükfürdőre készültünk, de kicsit el voltunk csúszva időben, így inkább hazafelé vettük az irányt, de azért Balfra még betértünk a zuhogó esőben, hogy megmártózzunk a híres kénes gyógyvízben, amelyben mindösszesen félórát javasolt tartózkodni. Balf a vízen túl a boráról is híres, hiszen ez a klasszikus Soproni borvidék egyik központja, így mi sem hagytuk ki a kékfrankost, amit az egyik termelő házánál vásároltunk, az elmaradhatatlan pincebeli kóstolóval együtt.
Az eredeti tervek szerint Kőszegről Bükfürdőre készültünk, de kicsit el voltunk csúszva időben, így inkább hazafelé vettük az irányt, de azért Balfra még betértünk a zuhogó esőben, hogy megmártózzunk a híres kénes gyógyvízben, amelyben mindösszesen félórát javasolt tartózkodni. Balf a vízen túl a boráról is híres, hiszen ez a klasszikus Soproni borvidék egyik központja, így mi sem hagytuk ki a kékfrankost, amit az egyik termelő házánál vásároltunk, az elmaradhatatlan pincebeli kóstolóval együtt.
Este még túráztunk egy keveset, a szállodánkkal szemben állt ugyanis egy tábla „Gloriette kilátó" felirattal. Vacsora után neki indultunk a hegyoldalnak, és kisebb-nagyobb kaptatók után szúnyogfelhővel kísérve megérkeztünk a fából készült kis toronyhoz. Fentről tényleg gyönyörű panoráma tárul elénk, bár nem Sopron belvárosára néz, hanem az osztrák hegyekre, ami szintén nem elhanyagolható látvány. A kilátó környéke biztosan látogatott hely, hiszen nem egy üres boros- és sörösüveget láttunk szétdobálva, sőt még használt óvszer is akadt a lépcsősor alatt. Hiába valahogy meg kell ünnepelni a feljutást a csúcsra :P.
Ha már Ausztriát említettem az előbb, természetesen az osztrák főváros sem
maradt ki. Soproni tartózkodásunk negyedik napján kerestük fel a közeli Bécset,
négy keréken csupán egy óra az út. Az autót egy külvárosi parkolóházban hagytuk,
az egyik metró végállomás mellett, ahol vettünk egy összvonalas napijegyet, így
sokkal egyszerűbb és gyorsabb volt a városnézés. Én korábban a sógoroknál csak
kisebb városokban jártam, így azt hittem, hogy Bécs majd vetekszik például
Salzburggal, de sajnos tévedtem. Építészetileg a régi külváros vagy épp az
újonnan épülő lakóparkok és irodaházak ugyanolyanok voltak, mint Budapesten,
talán csak náluk több pénz jut(ott) az épületek állagának megóvására. Egyszóval
annyira nem varázsolt el Wien, mint vártam, de gondolom, a hiba az én
készülékemben van, meg hát egyébként is a meghittebb, emberi léptékkel mérhető
és járható városokat szeretem, amelyeknek van kisugárzása, hangulata.
Még talán kora tavasszal, amikor felmerült, hogy felkeressük az osztrák fővárost is, már akkor eldöntöttem, hogy szeretnék egy igazi wiener schnitzelt enni, azaz borjú bécsit (ha már előző évben, Salzburgban csak sertéshúsból tudták produkálni Mozart szülőháza környékén). Az útikönyvünk jelentéktelen, de olcsó helyként tűntette fel a Schnitzelwirt éttermet, ahol hatalmas szelet rántott húst adnak, és amely a Mariahilfer strassétől nem messze található. A szerző nem hazudott, én a „kinder" adaggal sem tudtam megbirkózni (egy hatalmas szelet hús sült krumplival), viszont jól esett mellé a már Németországban megszeretett spezi (Mezzo Mix), illetve utána egy csésze mélange. A bőséges ebéd után, amely még a pénztárcánkat sem viselte meg (4 személyre bécsi szelet, üdítők, sör, kávék borravalóval is belefértek 40 Euróba), a neogótikus városháza, a Rathaus felé vettük az irányt. Sokak szerint adventkor az igazi, de szerintem a nyár közepén, júliusban is jó lehet kiülni a Rathausplatz éttermeinek és sörözőinek asztalához beszélgetni barátokkal, este meghallgatni a téren felállított színpadon fellépők koncertjeit, és úgy általában élvezni a nyarat.
Mi sajnos nem értünk most rá, hogy hosszasan elüldögéljünk itt, hiszen a betervezett látnivalókból még kettő hiányzott, ráadásul kapásból két kastély.
Az első a III. kerületben található Belvedere palota, amely csak nyáron
látogatható, és amely Savoyai Jenő tulajdonát képezte, még akkor is, ha
hercegünk nem igazán lakott a gyönyörű barokk épületben. Az alsó Belvedere
egyszerűbb, de azért szintén impozáns afféle vadászkastélyától egy szobrokkal
szegélyezett sétányon lehet eljutni a felső Belvedere épületéig, ami maga a
palota. Az aprókavicsos utat szökőkutak (a legnagyobb már-már a római
Trevi-kutat idézi) és virágágyások díszítik.
A másik kastély már a Habsburgoké volt, és egyben Ausztria jelképének is számít, a schönbrunni. Az osztrák Versailles Mária Terézia uralkodása alatt épült, bár a külföldi turisták leginkább a Sissi kultusz miatt keresik fel. A kastély előtt is várakoznak konflisok utasaikra, akárcsak a Stephansdom előtt, a gyerekeknek pedig érdekes lehet a szomszédban található a bécsi állatkert, de a palota kertje is megér egy misét.
A másik kastély már a Habsburgoké volt, és egyben Ausztria jelképének is számít, a schönbrunni. Az osztrák Versailles Mária Terézia uralkodása alatt épült, bár a külföldi turisták leginkább a Sissi kultusz miatt keresik fel. A kastély előtt is várakoznak konflisok utasaikra, akárcsak a Stephansdom előtt, a gyerekeknek pedig érdekes lehet a szomszédban található a bécsi állatkert, de a palota kertje is megér egy misét.
Ennyi élmény és a nyüzsgő nagyváros után a hét utolsó hétköznapját „szinte"
pihenéssel töltöttük. A szokásos bőséges szállodai reggeli után szemerkélő
esőben Fertődre autóztunk megnézni a híres Eszterházy-kastélyt, csak hogy a
magyar Versailles-t is lássuk. A félóránként induló idegenvezetés keretében
nemcsak arra van lehetőségünk, hogy bejárjuk a kastély gyönyörű termeit,
szobáit, megcsodálva a korabeli berendezést, és hogy közben megismerkedjünk az
Eszterházy család történetével, de még fényképezni is szabad (vaku nélkül),
anélkül, hogy bármi felárat számítanának ezért. Sajnos az eső még délben sem
akart csendesedni, amikorra a kastélykörút végére értünk, de innen már nem volt
messze Hegykő, a gyógyfürdőjéről ismert kis falu, és mivel hoztunk fürdőző
gúnyát és törülközőt így strandoltunk is - bár ez leginkább a fedett rész két
(!) medencéjére korlátozódott. Kicsit bántam, hogy nem vittem magammal az éppen
olvasott könyvet (Nick Flynn: Mocsok város utcáin), de még a telefonomhoz kapott
fülhallgatót sem, hogy értelmesen elfoglaljam magam, amikor nem a vízben ülök
kiázott bőrrel. Bár én egyébként is egy-másfélóra alatt megunom a pancsolást,
pláne, ha vizes az egyetlen törülközőm, odakint pedig napozni sem lehet, mert 18
fok van és esik az eső.
Mivel a vártnál hamarabb értünk vissza Sopronba, így annak
kertváros részére, Sopronbánfalvára is jutott időnk. Az Interneten böngészve még
indulás előtt fedeztem fel, hogy itt található a Kárpáti-féle vízimalom, a GPS
koordinátákat le is mentettük, kár, hogy nem voltak pontosak, ugyanis egy most
kiépülő utca végét jelezték, konkrétan egy dombtetőt, ahonnan a kilátás pazar
volt, csak épp a keresett malom nem volt sehol. Aztán bevillant, hogy mintha
láttam volna útközben néhány kőkereket. Visszafordultunk hát, és sajnos
beigazolódott a gyanúm: a műemlék az a leromlott épület volt, amely oldalának
támasztva állt néhány malomkerék, az ablakok betörve, téglával kirakva, az ajtón
lakat. Sajnáltam, hogy így elhanyagolták, pedig a neten azt olvastam, hogy a
XVII. században épült malom udvarában egy 1667-ból származó stáció is áll. Nos,
erről lemaradtunk. Akárcsak a közelben található karmelita kolostor templomának
belsejéről, ugyanis a korábban a pálosokhoz tartozó szentélyt épp felújítás
alatt áll. Viszont nagyon szép az 1700-as években épült barokk lépcsősor, amely
a templomtól vezet le, és amelyet a magyar szentek kőszobrai díszítenek.
Szombaton újfent a sógorokhoz mentünk, méghozzá a Parndorfba, a híres outlet
center üzleteiben bolyongtunk el jó pár órát nézelődve, vásárolva, de azért
útközben is megálltunk fotózni - többek között napraforgómezőt, szélkerekeket,
illetve Frauenkirchen templomát, amely szintén a Fertő-tó, akarom írni
Neusiedler See vidékén fekszik. Vacsora után Sopron belvárosába mentünk, nemcsak
azért, hogy megnézzük az esti kivilágítást, de azért is, mert a Tűztorony
lábánál, a városháza előtt szabadtéri koncert volt.
Ekkorra az itthon összeállított listáról szinte mindent kipipáltunk, így az aktív pihenés után jól esett a hazatérés és a plusz egy nap szabadság az aklimatizálódásra, és az egy hét alatt készült közel ötszáz fotó rendezésére. Egy biztos, aki kishazánk észak-nyugati vidékére, közelebbről is Sopron környékére vetődik, semmiképpen nem fog unatkozni, mert látnivalóban bőven lesz része.
(2009.08.21)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése