Erdős Olga: Belföldi bolyongások – Visegrád

Az útikönyvek szerint Visegrádot, az alig kétezer lakossal rendelkező, de majd ezeréves múltra visszatekintő királyi várost előszeretettel keresik fel a kirándulók, Budapest és Szentendre közelsége, a Duna-kanyar látványa, a palota, a fellegvár és a Pilis turista útvonalai teszik vonzóvá.

Én is kíváncsi voltam már régóta a környékre, de nem a hétköznapi arcára, hanem az ünnepire. Gyerekkori vágyam volt, hogy egyszer a Palotajátékok idején lássam a történelmi települést. Idén úgy alakítottuk a programjainkat, hogy a nyári célállomás Visegrád legyen, ehhez nagyon időben (már januárban) lefoglaltuk a szállásunkat. Akkor még nem is sejtve, hogy talán ez lesz a 2011-es nyár hőségrekordokat döntögető legforróbb hétvégéje.

Persze ez nem tartott vissza attól sem, hogy már odafele útba ejtsünk egy kis látnivalót, a szintén régóta áhított Erzsébet kilátót a János hegyen, illetve onnan a főváros panorámáját. A gps először Budakeszi felé navigált, de végül sikerült meggyőznünk, hogy van másik út is a célunkhoz. Kisebb kitérő után így a Normafa felé vettük az irányt, hogy ott az autót letéve gyalog sétáljunk az enyhet adó fák között a kilátó dombjának aljáig, illetve még egy utolsó lendülettel a célig. Szerencsére nemcsak a kilátás, de maga a Sissyről elnevezett kilátó felújított épülete is gyönyörű.

Az innen egy órányira lévő visegrádi szállodába érve délután már bejelentkezéskor közölték a recepción, hogy a három éjszakás, félpanziós csomagunkban szereplő egy vacsora a Reneszánsz étteremben (a szállodát üzemeltető cég érdekeltségébe tartozik) aznap este lesz, tehát fél 7-re készüljünk el, mert a hotel elől kisbusz viszi a vendégeket.

Kicsit retrósan turistásra sikerült a várakozás a járműre a tömegben, voltak akik még tolakodtak is, mintha nem lett volna még vagy négy másik busz, bár valószínű akkor még nem tudták, hogy nem érkezési sorrendben foglalhatnak helyet, hanem ültetési rend van az étteremben. Egyébként nem volt gond sem az érkezéskor, sem az ételekkel, italokkal, hiszen ízletes finomságokat (tárkonyos őzragu leves, kemencében sült húsok, fűszeres héjában sült burgonya, vörösboros-almás párolt káposzta, stb.) szolgáltak fel a kosztümös pincérek agyagedényekben, miközben a háttérben lantjátékkal szórakoztatták a lakomára érkező nyaralókat. Az asztalon agyag kancsóban víz, fehér- és vörösbor (egri rizling és bikavér, aperitifnek ágyas szilvapálinka).
Viszont még a gesztenyepürés desszertet sem hozták ki, amikor már körbejártak megkérdezni, hogy a mikrobusszal vagy gyalog kívánunk-e visszajutni a szállodába. Furcsállottam 40 perc elteltével, de gondoltam, hogy időben tudni kell, hogy hány buszra lesz szükség. Az édesség elfogyasztása után azonban fokozatosan szállingóztak el az emberek. Gyakorlatilag egy óra alatt lezavarták az egészet érkezéstől távozásig. Pedig ha előételtől kezdve szeretné az ember végigkóstolni a fogásokat, nyugodtan, beszélgetve érezni és élvezni az ízeket, iszogatni a bort, legalább még egy félóra kellett volna. Viszont így a következő órába bizonyára belefért még egy másik turnus.

Szerencsére a város nem okozott csalódást, sem a középkori forgatag. Egyébként idén először a palotajátékokhoz kapcsolódó rendezvények már a hét közepén csütörtökön elkezdődtek, így nekünk is sikerült péntek este ízelítőt kapnunk a Fő utca teljes hosszán hömpölygő kézműves kirakodóvásárból, igaz napközben még többen voltak, de ez számunkra csak szombaton derült ki.
Valójában ez a nap volt a fő attrakció, a legtöbb és leglátványosabb, nagy érdeklődésre számot tartó programokkal. Úgyhogy az első visegrádi reggelünknél nekünk is igyekezni kellett a felkeléssel és a reggelivel, hogy ne maradjunk le a fél 10-es felvonulásról, amikor is királyok, lovagok, udvarhölgyek, nemesek és jobbágyok vonultak a Fő utcán.

A lovagi torna és a palotajátékok egy órával később kezdődtek, és épp csak odaértünk a kezdésre, így sajnos a fedett lelátóra már nem kaptunk jegyet, és a kánikulai időjárás miatt hiába a strandkalap, a naptej, délutánra a fedetlen (és kenetlen) részeken sikerült grillcsirkésre vennem a figurát – fűszer nélkül J.

A várjátékok programja (íjász-, solymász-, lovasbemutatók, bajvívás, apródvizsga, lovagi torna, korabeli táncok, csatajelenetek) egyébként lendületes volt és szórakoztató (udvari bolond vagy épp a rablólovag magánszámai), bár egy félnap elég belőlük, különösen a tikkasztó hőségben – szerencsére hideg italokat a kapukon belül is árultak.

Az előadás végeztével a nagyérdeműt átterelték az úgy nevezett királyi borudvarba, ahonnan a palota múzeumába és kertjébe tudtunk jegyet venni, hát bementünk oda is, meggyönyörködni a reneszánsz kutat, a konyhát és a régi szobákat, termeket. Délután egy kis szállodai szieszta után a szintén kötelező visegrádi látnivaló, a Salamon torony következett. A torony akkor (már?) nem volt látogatható, viszont az udvarban középkori zenéket játszottak, akárcsak napközben a palota udvarának egyik szegletében. A Fő utca vásári forgataga persze visszafelé sem maradhatott ki, ahogy ottlétünk alatt egyetlen egyszer sem. Vacsora előtt ezúttal is a már-már szokásosnak nevezhető programot választottuk, vagyis strandolást a szálloda medencéjében, illetve egy kis pihenést a kert nyugágyain. (Ez utóbbi azt hiszem, jövőre már jobban megy az odalátogatóknak, most ugyanis még ezerrel folytak a munkálatok a hotel új szárnyában, amit részben már átadtak, részben még építettek.)

A hátralevő két vacsora már a szálloda éttermében volt, sajnos a pincérek nem voltak a helyzet magaslatán, legalábbis csúcsidőben, teltház esetén. Miután lecsengtek a játékok és a király is visszavonult egy évre már más volt a helyzet. Na de nem az a mérvadó, hogy hogyan szolgáljunk ki négy asztalt vasárnap este, hanem, hogy toppon legyünk, amikor egy talpalatnyi hely sincs, és ha valaki este hétkor megy vacsorázni, akkor annak ne kelljen többek között háromszor megrendelni az üdítőt, mire végre megkapja, vagy épp a második fogás elfogyasztása után egy teljes órát várnia, hogy egyetlen palacsintát kisüssenek, megtöltsék túróval, leöntsék vaníliaöntettel és tálalják. Még jó, hogy nem vagyok nagyon édesszájú, így a desszertet és életem párját hátra hagyva igyekeztem jó helyet keresni a templom előtti kis kanyarban, hogy minél jobb helyről lássam a fél 9-re kiírt fáklyás felvonulást, ami végül negyedórát csúszott. De a felvonulókkal érkezett egy kis hűsítő esti szellő is, így tényleg élmény volt a sötét pasztellkék égbolton mosolyogva trónoló félhold alatt nézni a kavalkádot, a fáklyák és tűzzsonglőrök játékának fényét, hallgatni a dobpergést, ahogy az egyes hagyományőrző egyesületek felvonultak, és az unalomig ismételt „éljen a király” felkiáltás után valódi derültséget hozott az „éljen Süsü, a sárkány” kinyilatkoztatás is.

A tarka-barka udvari nép az ámuló-bámuló nézősereggel a kirakodó vásáron keresztül a palota melletti Borudvarba vonult. Addigra mi is egymásra találtunk a párommal, aki rendületlenül kivárta a palacsintáját, úgyhogy nem volt akadálya, hogy kövessük a kosztümös főszereplőket. Mivel a palotajátékok nemzetközi, akárcsak a középkori visegrádi udvari élet, így természetesen voltak olasz szereplői is a rendezvényeknek, akik Lanciano városából (Abbruzzo tartomány) érkeztek. Egyikükkel, aki jelmezében leginkább egy velencei dózséra, külsőre viszont a brazil íróra, Paolo Coelhóra hasonlított sikerült közös fotót is készítenem. Jó fej volt, és legyezgette a hiúságom, amikor megdicsérte az egyébként rendesen megkopott olasz tudásom. (Hajjaj, hallott volna fénykoromban :P!)

A fotózáson túl azért természetesen a borudvarban bort is kóstoltunk Visegrád címerével ellátott üvegkehelyből, Tiffánéknál 2007-es Pinot Noir-t, Takleréknél 2006-os bikavért. Ez utóbbi könnyebb volt, biztos azért, mert igazán finom, száraz, testes bort csak Villányban készítenek (szerintem).
Kedves emlék marad ez az este, hiszen olyan meseszerű volt minden: a felettünk kivilágított fellegvár, a kemencében és a nyárson sülő ételek illata, a körbeölelő palotaudvar, a reneszánszzene dallamai, a dobok, a bor zsibbasztó íze a számban, a sok kosztümös ember.... mintha évszázadokat repültünk volna vissza az időben.

Az utolsó teljes napunkon inkább a környéket fedeztük fel, reggeli után a Fellegvárhoz kanyarogtunk fel autóval, ahol viaszmúzeum és egyéb kiállítások voltak (fegyver, vadászati) egy-egy kis teremben, na és persze lehetett a várfal mellett sétálni és fotózni a kötelező látványosságot, a Duna-kanyart és a Szentendrei-szigetet. Innen pedig csak egy ugrás a szomszédos nyári bobpálya, illetve a minigolf és canopy pályának is otthont adó szabadidőközpont. Miután ott is kapásból lenyúltak egy belépőnek is felérő parkolójegy árával (kizárólag egész napos van, pedig mi is csak 1,5-2 órát voltunk ott), bent a büfében vettünk egy-egy üdítőt, felballagtunk a Zsitvay-kilátóhoz, ahol fotókiállítás volt éppen. Persze ha már ott voltunk oda is kifizettük a belépőt, majd boboztunk is egy kicsit – persze nem ingyen. Meg is állapítottam, hogy egy négy-, öt stb. tagú családnak gyerekekkel nem biztos, hogy olcsó mulatság itt tölteni egy (fél)napot.

A csúszkálást dél körül befejeztük, így visszamentünk a szállodába, hogy kis felfrissülés után elsétáljunk a kikötőbe, ahonnan 2-kor indult sétahajó Nagymaros érintésével (túloldal) egy másfélórás útra a Dunán. Vacsora előtt még jutott idő újfent pihenésre is: scrabble-t játszani az erkélyen (rálátás a Salamon toronyra és a Fellegvárra, ill. kicsit a Dunára is), fürödni a szálloda kinti medencéjében (ezúttal a bentiben ugráltak a gyerekek, így az volt a nyugisabb) és napozni egy kicsit. És végre az utolsó ottani vacsoránkat nem siettünk el (igaz, most se a pincérek, se a fáklyásmenet nem sürgetett). Jó volt beszélgetni a vadhúsból készült ételek felett, meginni egy üveg Juhász Péter-féle egri bikavért, amit szép lassan el tudtunk kortyolgatni a vacsorához, és ezúttal én is kivártam a desszertet. 

Összességében élveztem ezt a három napot: a kirakodó vásárt a kézműves termékekkel, a hagyományos magyar és népi dolgokkal (szuvenírként hoztam is egy kis sámándobot, kézzel készült szappant, bio fűszerkeverékeket haza), az ételekkel (cipóban sült csülök, kenyérlángos, stb.), a lovagi tornával és az egész középkori forgataggal.

(2011-08-02)