Erdős Olga: Országok, emlékek – Krakkó és környéke

A szinte szokásos jelzővel illethető őszi kirándulásunk helyszínét már nyáron kiválasztottuk. Az úti cél ezúttal Lengyelország kulturális fővárosa, Krakkó volt.
Az időjárással ismételten szerencsénk volt, ugyanis éjszaka 8-10, nappal 17-19 fok volt november elején. Az út kicsit hosszúra sikerült, pedig nem is a Dél-Alföldről, hanem egy váci panzióból indultunk kedd reggel. Sajnos azonban szlovák szomszédunknál az autópálya kelet-nyugati irányban húzódik, mi pedig délről északra vágtunk át az országon, odafele megállva Donovalyban, ami egy hangulatos síparadicsom (legmagasabb pontja a Zvolen-csúcs a maga 1402 méterével). Persze ott jártunkkor nyoma sem volt hónak, szép napos idő volt, és jól esett megmozgatni egy kicsit elgémberedett végtagjainkat, hogy utána kanyarogjunk tovább a hegyi falvakon keresztül a lengyel határ felé, ahová már az utak állapota miatt is felüdülés volt megérkezni. Krakkó városát délután 3 körül értük el, a gps elvezetett a szálloda parkolójához, amely az ulica Miodowa végén állt, míg a Hotel Kazimierz, ahol szállást foglaltunk kb. 5 perc sétára volt innen a történelmi városrész felé.

A szobák elfoglalása után persze muszáj volt azonnal elsétálni a csepp alakú Wawel negyedbe a tarka levelekbe öltözött platán soron keresztül, mely körülöleli a tulajdonképpeni óvárost. Itt található a királyi vár egy dombtetőn (amit furcsa módon sötétedés után bezárnak), rengeteg templom, a piactér, amely gyakorlatilag a város főtere, és amelynek közepén a régi Posztócsarnok (Sukiennice) épülete áll, ahol posztószövetek helyett mindenféle kézműves dolgot árulnak (sárkányos szuveníreket, festett fadobozokat, bőrtáskákat és pénztárcákat, gyapjúholmikat és sok-sok Balti-borostyán felhasználásával készült ékszert). A város történelmi épületei egyébként egyszerre emlékeztettek Sopronra, Pécsre, Szegedre és Budapestre. Na persze nem véletlen, hiszen a lengyelekkel számos ponton fonódott össze a történelmünk az elmúlt évszázadok során.

Sajnos ott is korán sötétedett már az óraállítás miatt, úgyhogy sok mindent csak esti díszkivilágításban láttunk, viszont ami jó hír, hogy Lengyelország egyáltalán nem drága hely, egy-két dolog igen, de összességében inkább zsebbarátnak mondanám.
Az első este a főtér egyik éttermében vacsoráztunk, én egyből egy barszcz –csal indítottam (= borscs - céklaleves), majd másodiknak egy hagyományos lengyel szósszal tálalt kacsa hússal töltött pierogi-t kértem (= pirog – derelye). A céklaleves nagyon ízlett, tulajdonképpen olyan volt, mintha az itthoni szeletelt cékla savanyúság levét megmelegítenénk, plusz adnánk hozzá egy kis borsot és friss, aprított petrezselymet dekorációként. A pirog sem volt rossz, de túlságosan kiemelkedő sem. Azért, ha legközelebb hússal töltött főtt tésztát eszem mártással, akkor az csak ravioli lehet J. De ha az ember külföldre megy, akkor nem árt, ha megkóstolja a helyi ízeket, hiszen ki tudja, milyen gasztronómiai finomságról maradna le másképp. Ezért van az, hogy gulyást nem eszem csak itthon, de a Wiener Schnitzel is csak Bécsben az igazi.
Vacsora után egy félórás fiákerezésre fizettünk be a várnegyedben, négyünket 100 zlotyért vitt el, ami talán nem olcsó (kb. 70 Ft = 1 zloty), de mivel még sosem fiákereztünk, így egyszer ezt is ki kellett próbálni, ráadásul még romantikus is volt. Visszaérve a kocsikázás kiinduló pontjához, a Posztócsarnok mellett álló Adam Mickiewicz szoborhoz, a fiákeres még készített rólunk egy közös fotót is emlékül. A lovakat magunk mögött hagyva elsétáltunk a várdomb aljába, a Visztula partjára, ahol a híres krakkói sárkány szobra áll, sőt bizonyos időközönként még tüzet is lehel, amit viszont csak egyetlen egyszer sikerül lencsevégre kapnom.
A szállodánk felé visszasétálva még betérünk egy étterembe (restauracja), ahol mi lányok ettünk egy kis desszertet, a fiúk pedig lengyel sörrel öblítették le az „út porát”. És bár a lengyel nyelv nem könnyű (én szinte az utolsó napra bírtam megjegyezni a helyes kiejtését a jó napotnak, de a köszönömét még akkor sem :P), a fiúk egész jól tudták mondani, hogy „dvá pivó”, sőt arra is rájöttek, hogy a lengyelek biztos bevodkázva találták ki a szavakat, amikor már nem volt gond, hogy nem tudnak rendesen artikulálni, és csak a mássalhangzókat halmozzák.

Másnap már negyed 8-kor reggeliztünk, hogy az első teljes krakkói napunkon egyből újra autóba üljünk és elmenjünk a Krakkótól kb. 70 km-re található Oswiecim városába, világszerte ismertebb nevén Auschwitzba. A hírhedt tábor helyén található számozott téglaépületek nagy részében (kivéve a felújítás alatt állóak) tematikus kiállítások vannak berendezve. Belépő nincs, csak a parkolásért, a toalett használatáért, és a csoportos idegenvezetésért kell fizetni, utóbbit nem kötelező kérni. Meglepő volt, hogy mennyi lengyel diákcsoport volt – gondolom, történelem óra keretében jönnek el ide. A szögesdrótkerítéssel és őrtornyokkal körülvett kőépületek még nem is voltak olyan nyomasztóak kívülről, sem belépni az „Arbeit Macht Frei” feliratú kovácsoltvas kapun, hiszen filmekben, könyvekben, Interneten már mindent ismerhetünk. Ami számomra igazán nyomasztó volt, látni a foglyok használati tárgyait felhalmozva (borotvák, bádogmosdók, kannák, fésűk, gyerekjátékok), a több százezer cipőt (külön a gyerek és a felnőtt lábbelik), ahogy hegyként tornyosulnak, akárcsak a bőröndök halma a tulajdonosaik neveivel. És igen, az a több száz kilónyi levágott női haj is az volt, amelyből már nem tudtak szitaszövetet készíteni '45-ben, és amit szovjet katonák találtak meg zsákokban (természetesen kimutatható volt a ciklon-B ideggáz a hajszálakból is). Aztán felkavaró volt látni a háromszintes épületek falain a foglyok fényképeit. Rengeteg kopaszra vágott hajú nő és férfi rabruhában, névvel, számmal néz vádlón vagy épp sorsába beletörődve a látogatókra. 

Van külön épület, ahol a rabok ottani életét mutatják be, egy másik épületben a lengyel ellenállók fogva tartásának, kínzásának körülményeit, egy másik helyen Dr. Mengele és társai végezték szörnyű kísérleteiket, egy különálló bunkerszerűségben szintén itt van az első, kipróbált gázkamra és krematórium, ami alapján a többit felépítették. vannak olyan épületek is, amelyeket az egyes, érintett országok (Ausztria, Oroszország, Franciaország, stb.) államai rendeztek be önálló kiállításként. Mivel aznap még Birkenauba is át akartunk menni, ezért volt, amit nem néztünk meg, de a magyar kiállítást igen. Az alsó szintet épp felújították, de az emeleten egy modern, multimédiás történelem óra tárult a szemünk elé, az első zsidótörvénytől kezdve a munkaszolgálatosok életén keresztül a '45-ös „felszabadulásig” fényképekkel, korabeli újságcikkekkel illusztrálva, illetve „háttérzajként” egy emberi szív dobogását hallhattuk, miközben Radnóti Razglednicái közül a Szentkirályszabadján íródott negyediket olvastam újra és újra az egyik világító tábláról:

 „Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. - Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, - hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.”

Bár a múzeum területén volt postahivatal, könyvárus és egy önkiszolgáló étteremféleség (inkább menza jellege volt), illetve büfé is, szerencsére nem éreztem a harsány, tolakodó üzletiességet, amitől kicsit tartottam.
Innen kb. 2-3 km-re van egy hatalmas területen Birkenau, a valódi haláltábor, a barakkokkal, a sínnel, amely a tábor közepéig vitte a vagonba zárt szerencsétleneket, szögesdrótokkal, őrtornyokkal, az 1945-ben a menekülő katonák által berobbantott gázkamrák és krematóriumok romjaival. Egyébként először mindenképpen az auschwitzi múzeumot kell megnézni, ott mutatják be a tábor aktív éveinek történetét, Birkenau pedig a meztelen valóság: a fa- és kőbarakkok, amelyek között hideg, novemberi szél fújt, és amelyekben anno összezsúfolták a foglyokat, pedig például fabarakkok is istállónak készültek a tervek alapján, 52 ló számára, ehhez képest sosem volt 400 embernél kevesebb egy-egy épületben. Itt láthattuk a latrinákat, a mosdóvályúkat is, ami a múzeumban csak fotón volt. És láthattuk a túlélők leszármazottait is, akik kegyeletüket rótták le a helyszínen virágokkal, nagyobb, üzenetekkel ellátott kavicsokkal, csoportos imádkozással.

A nyomasztó délelőtt és délután után, 5 óra körül már jó volt visszamenni Krakkóba és a hallgatag kilométereket magunk mögött hagyva bekapcsolni a rádiót a kocsiban, illetve a szállodába visszaérve átöltözni, és megnézni a két utcával arrébb található (szintén Kazimerz negyed) Jozefa utca két vendéglátóhelyét is. Na persze ezekből rengeteg van Krakkóban, pubok, palacsintázók, teázók, éttermek, kisvendéglők – egyik sem drága és mind hangulatos és egyedi, annyira, hogy az embernek kedve lenne rászánni egy évet akár, és minden nap máshova ülni be.
Vacsorázni egyébként a Starka étterembe mentünk, amely a saját főzésű, különböző ízesítésű házi vodkáiról híres – na meg az egyik pincér (tulaj???) fociszeretetéről, ugyanis kapásból kiszúrta, hogy magyarok vagyunk, még pedig a párom barátjának Fradi mezéről J. Itt a vodkát nem is, de egy újabb lengyel leves specialitást, a zurek-et megkóstoltam (rozsliszttel készült savanykás leves, benne virslihez hasonló kolbász darabok, gomba és főtt tojás, azt hiszem ez olyan lengyel korhely leves féle lehet, de másnaposság ellen biztos jó). Másodiknak pedig a  kimondhatatlan nevű Zeberka Luzowane-t kértem, ami igaziból sült oldalas volt krumplipürével és párolt káposztával – szóval inkább németesnek gondoltam volna, mint lengyelnek. A másik hely aznap este egy pub és palacsintázó volt, pár házzal arrébb, a Kolanko No.6. Zeneileg, berendezésében és egész hangulatában megfogott a hely, és szerencsére nem voltam ezzel egyedül, így másnap, az utolsó esténken is visszajöttünk még ide. A srácok szokás szerint maradtak a bevált csapolt söröknél (Tyskie és Zywiec), és nem voltak hajlandóak megkóstolni a forralt változatát, pedig ha az ízére nem is, az illatára azért kíváncsi lettem volna. Korábban még sosem láttam ilyet, hogy a forralt borhoz hasonlóan fahéjjal, szegfűszeggel és kandírozott narancsdarabokkal, melegen kínálják a korsónyi italt, ráadásul szívószállal, bár az is igaz, hogy nem is szoktam figyelni a sörös kínálatot túlságosan. Ezúttal is a specialitására, a palacsintákra szavaztam.

Csütörtökön elérkezett a második, egyben utolsó teljes egész napunk, és még alig láttunk valamit a városból nappal! Természetesen most is az elsők között mentünk reggelizni (apropó reggeli, a minden alkalommal háttérzeneként játszott Vaya Con Dios album dalai közül azóta, ha meghallom valamelyiket, Krakkó jut eszembe.), hogy utána egyből a várhoz induljunk, ahová ezúttal be is jutottunk. A várfalon belül számos múzeum található, illetve itt van a waweli katedrális, amelyet most épp felújítanak kívülről, de a bejáratnál láttuk felfüggesztve a sárkány (valószínűleg dinoszaurusz) csontjait egy láncon, melyről a legenda úgy tartja, hogy amíg a csontok ott függenek, addig nem jön el a világ vége. A székesegyházban néhány lengyel király és királynő síremléke is megtalálható, illetve az oldalhajókban lengyel püspökök és bíborosok kápolnái, felár ellenében pedig fel lehet menni az egyik toronyba, ahol a majd ötszáz éve Zsigmond-harangot lehet megcsodálni.
A katedrálistól pár perc alatt eljutunk a reneszánsz palota gyönyörű udvarára, amely Itáliát idézi – nem véletlen, hiszen talján mesterek tervezték árkádjait. Persze a város jelképe a sárkány, itt is megtalálható vízköpők alakjában.
És ha már a sárkánynál tartunk, sajnos hiába jártuk körbe a tűzokádó sárkány szobrát fényes nappal is, a háta mögött található barlang bejáratát nem találtuk meg, persze az is lehet, hogy már nem látogatható. Így egy-egy pereccel vigasztalódtunk, ami szintén krakkói specialitás, hiszen a sós finomságot mindenfele árulják az apró kék standokról.

Délután a szemerkélő esőben ismét kirándultunk egy kicsit, a Krakkótól kb. 20 km-re található Wieliczka híres sóbányáihoz. A 9 szintes bányának 3 szintje van múzeumnak berendezve, kb. 2-2,5 km hosszú séta során láthattuk és angol idegenvezetés mellett meg is hallgathattuk a bánya történetét, ahol a só kitermelés a XIII. századra nyúlik vissza. Eleinte csákányokkal vájták ki a tárnákat, majd később dinamitot és puskaport használtak, hogy robbantással jussanak hozzá a fontos állami bevételt is jelentő sóhoz, majd az elmúlt évszázadokban lepárlással finomították. A bánya védőszentje egyébként IV. Béla lánya, Szent Kinga, aki Szemérmes Boleszláv király feleségeként került Lengyelországba.

A termekben a bányászok életét bemutató panoptikumon kívül lenyűgöző só-szobrokat is láthatunk, melyeket a bányászok faragtak. Vannak itt belső tavak, koncertterem, étterem, sőt egy hatalmas só-templom is, Szent Kinga kápolnája, amelyet 70 év alatt faragott ki három bányász, akik ráadásul nem is egyszerre, hanem időben egymás után dolgoztak. Itt celebrált misét II. János Pál, a lengyelek pápája, akinek szobra szintén megtalálható a templomban. Nekem legjobban a lefelé kanyargó lépcsők tetszettek, amelyeket tompafénnyel világítottak meg, és ahogy haladtunk a mélybe, egy kicsi úgy éreztem, mintha A Gyűrűk Ura szereplőivel Mória bányáiban haladnánk.
Miután a földalatti étteremben megebédeltünk (elővacsoráztunk) lifttel mentünk vissza a felszínre, ahol ismét ránk esteledet, úgyhogy kimaradt már a kis elektromos kocsival való városnézés, a gettó, a filmből elhíresült Schindler-gyár, és még rengeteg minden, de három napba nem fért sokkal több. Azért mielőtt összecsomagoltuk volna a bőröndünket és nyugovóra tértünk volna, még visszamentünk a Kolanko No. 6.-ba, egy kis esti búcsúzásra a várostól.

Pénteken a szállodában elköltött reggeli és a kijelentkezés után a lengyel Tátra leghíresebb síközpontja, Zakopane felé vettük az irányt. A helyiek Lengyelország téli fővárosának is hívják, persze ahogy jövetelünkkor Szlovákiában, itt is csak a legmagasabb csúcsok hordtak hósapkát, nekünk viszont kifejezetten kellemes volt az őszi napsütésben sétálni a város központjában, a többszintes, és legalább száz éves, mesébeillő faházak között, amelyekben éttermek, szállodák és üzletek működtek. Az egyik fogadóban (Karczma Sabaka) megebédeltünk, ahol még búcsúzóul ettem egy barszcz-ot is, illetve az itthoniaknak vittünk a híres zakopanei füstölt sajtokból (oscypki) kóstolót, amelyet mindenfele árultak az utcán.
Vicces volt, hogy még a kendős, népviseletbe öltözött falusi nénik is el tudták mondani magyarul, hogy „birká” vagy „kécské” tejből készült-e a sajt, illetve hogy „szósz” és „nyém szósz” vagyis sós és nem sós a különböző mintájú, henger alakú specialitás.

Emlékekkel és a „de jó lenne még maradni pár napot” gondolatával jöttünk haza a 2004-es és a 2008-as viharban is megtépázott szlovák Tátra kanyargós útjain, ahol még mindig szomorúan állnak a fenyőcsonkok, de azért jó volt a határok nélküli Közép-Kelet-Európán átautózva végre meglátni a táblát is a felirattal: Magyar Köztársaság.

(2010-11-21)