Erdős Olga: Országok, emlékek - München

Megjártuk a hadak útját - írhatnám, és a szójáték nem is lenne annyira játék, ha belegondolunk, hogy 1110 évvel ezelőtt kalandozó magyarjaink is eljutottak idáig, igaz egy lóerővel, nem pár százzal, de a Chiemsee környékén talán még most is emlékeznek a régi imára, amelyben a magyarok nyilaitól kérték, hogy megmentse őket az Úr.
Mi azért barátságosabbak voltunk remélhetőleg, mint eleink, no meg nem is hódítani és fosztogatni indultunk az Oktoberfest idején, sokkal inkább szurkolni egy Bajnokok Ligája meccsen, és ha már ott vagyunk egyúttal kicsit nézelődni Münchenben, és hagyni, hogy ezúttal a bajorok fosztogassák áraikkal a mi pénztárcánkat.

A rövid kirándulást ezúttal én kezdeményeztem, még augusztus végén, amikor sorsoltak a BL-ben, és megtudtam, hogy az én kedvenc csapatom (Juventus) épp életem párjának kedvencével (Bayern München) csap össze. A jegyeket szinte egyetlen délelőtt (a sorsolást követő nap) elkapkodták az Interneten, így nekünk is épp hogy csak sikerült négyet magunkénak tudni. Három utazó biztos volt (mi ketten Juventusos öcsémmel kiegészülve), a negyedik ember megtalálására pedig volt egy hónapunk szeptember végéig.

Szerencsére két héttel a menetel előtt már az utolsó jegyünk is elkelt, a párom egyetemi barátja, szintén Bayern drukker csatlakozott hozzánk Győrben, egyúttal felajánlotta, hogy elszállásol minket 29-én éjszaka, így nem kell otthonról hajnalban indulni a meccs napján.

Ha hajnalban nem is, fél 7 fele neki vágtunk a nagy útnak, magunk mögött hagyva kis hazánkat, hogy

átszeljük Ausztriát (persze autópályán), majd fél Bajorországot. Azért egy negyedórás pihenőt beiktattunk a Chiem-tónál (Chiemsee), pár falat és pár fénykép kedvéért. Mi tavaly már jártunk itt egy félnapos túrán, amikor a hajóval Herrenchiemsee szigetére is elmentünk, most csak a nagy víz egyik oldaláról néztük a távoli vitorlásokat és a szigeteket az őszi napfényben.
A következő megálló már délben a putzbrunni szállásunk volt, miután bejelentkeztünk a szállodába, kipakoltunk a csomagjaink, illetve felfrissültünk és átöltöztünk, ismét autóba ültünk, hogy végre megérkezzünk a célállomásra, Münchenbe.
Az autót már célirányosan az esti meccs helyszínénél, az Allianz Aréna többszintes parkolójában hagytuk, hogy innen metróval menjünk be a főtérre (Marienplatz), ahol szintén egy röpke körséta és egy csapat jó hangulatú olasz drukkerekkel való fényképezkedésem után elváltak útjaink. Mi tesómmal a BMW múzeumba indultunk, míg a két jó barát a másik irányba, a Goetheplatzra ment, ez a megálló volt legközelebb az Oktoberfest sörsátraihoz. 

A futurisztikus múzeum az Olimpia-parkban van, és magába a márka rajongók szentélyébe az úgy nevezett BMW Welt épületén keresztül lehet bejutni (ez még ingyenes!), ahol a legújabb, utakon is futó szériák vannak kiállítva, afféle kávézóval kombinált autószalonként, de már itt is találunk Forma-1-es autót, szimulátorokat és szuveníreket áruló boltot is. Utóbbiból akad még nagyobb is a múzeum bejáratánál, ahová egy híd vezet, és ahol a belépő 12,- Euro/fő (2009-ben). A fanatikusoknak azonban mindez nem összeg, hiszen szinte az összes autó, motor, túra- és versenyautó típus egy-egy modellje ki van állítva, sőt, külön szekció van a prototípusoknak is.
Úgy volt, hogy fél 8-kor találkozunk a stadion melletti metrókijáratnál, de mivel mi negyed 6 körül végeztünk, gondoltam, ne hagyjuk ki a bajor sörünnepet, ha már itt vagyunk. Kicsit nehezen, de megtaláltuk egymást a nagy kavalkádban, ahol már jó volt a hangulat, főleg ha a literes korsóban hozott sört vesszük alapul, amiből 3 korsó/fő volt a fogyasztása a srácoknak a mi autós nézelődésünk alatt. A sörcsarnokban már nem volt hely (pedig több is van, a tradicionális müncheni márkánként egy-egy) - oda már hetekkel előbb le kell foglalni az asztalokat, de vannak szabadtéri padok, asztalok is, ahol jutott azért hely. Közben hallgathattuk a több ezer fős sátorból kiszűrődő sramli zenét, amelyre bajor népviseletbe öltözött emberek (fiatalok is!) ropták az asztal tetején. Míg a fiúk a maláta „üdítőt" kortyolták, én egy spezit kértem (kóla- narancs mix), de a poén az volt, hogy a Paulaner gyártotta és palackozta, így olyan barna üvegben volt, mint a sör. Kerekedett is a fiúk szeme, azt hitték, hogy beadtam a derekam, és áttértem a sörre. Tévedtek, én meg azért csak nem kérdeztem meg a felszolgálóktól, hogy boruk van-e :).
Sajnos itt kicsit elcsúsztunk idővel, mert fél 8 fele indultunk vissza a vidámparki kirakodó vásáron keresztül a goetheplatzi metróhoz, amely akkor már tele volt drukkerekkel. Érdekes, hogy mennyivel másképp szurkolnak itt az emberek. A kocsinkban is együtt énekeltek, söröztek, sálakat, mezeket cseréltek a németek és az olaszok, nem pedig balkáni módon ütötték-verték egymást. Szóval kicsit civilizáltabbak nálunk, de lehet az is, hogy nem a legvadabb B-középpel találkoztunk.
Sajnos a zsúfolt szerelvények miatt (gondolom) több helyen is várakoztunk a metróban, így majdnem egy óra alatt értünk ki a stadionhoz, illetve az ottani megállóhoz, ahonnan még egy jó tízperc a stadionig a séta, ráadásul még az autót is meg kellett keressük, hogy a BMW múzeumban vásárolt szuveníreket, ill. a nagy képes albumot elrakjuk.
Utána ismét irány a stadion, hatalmas tömeg, motozás, táska átnézés, én a női szakaszt gyorsan letudtam, igaz a szinte vadiúj mini parfümöm bánta (gondolom a terror fenyegetettség miatt nem lehetett bevinni semmi folyadékot), de nagyon sajnáltam, hogy még talán egyszer használtam csak. Másfél euróért megőrizték volna nekem meccs utánra, de mivel 450,- Ft körülért vettem (pici 5 ml-s roll-on), nem fizettem be még egyszer szinte ugyanezt az árat. Ekkor már túl voltak odabent a csapatok bemutatásán, én meg a BL-himnusz dallamaira rohantam a lépcsőkön, hogy megtaláljam a szektorunkat - a fiúk még kívül. A második percnél járt már a mérkőzés, amikor a helyünkre értem, ahol a négy üres szék egyikén egy olasz lány ült, és azzal fogadott, hogy a hely foglalt. Gondolom a nyakamban lógó Juve sálról gondolta, hogy tudok olaszul, de ezen már nem lepődtem meg, az ottlétén jobban. Mondtam is neki, hogy ide még jönnek hárman, aztán megkértem, hogy mutassa a jegyét, ő a 18-ik sor 19-es széke helyett a 19-es sor 18-as helyére ült, úgyhogy abban maradtunk, hogy „Forza Juve!", majd átült egy sorral arrébb. Mire a fiúk a hatodik perc táján megérkeztek, addigra már tiszta volt a terep.

A meccs maga elég gyengécske volt, de a hangulat mindent feledtetett: a közel 68.000 ember szurkolása a hatalmas arénában, a meccs alatt elfogyasztott sültkolbászos hot-dog és a spezi, a félidőben a hangszórókból szóló zenékre tombolás, remélve, hogy az óriás kivetítőn viszontlátod magad. A végeredmény is 0-0-ás döntetlen lett, és tényleg otthon már rég elaludtam volna, ha a tévé előtt nézem, de itt olyan hamar eltelt az idő, hogy még egyszer ugyanennyit kibírtam volna. Viszont a kevés alvás és az egész napos járkálás, az új élmények befogadása a meccs utánra eléggé elfárasztott, úgyhogy amikor este 11-kor még a Bayern fan-shopban bóklásztunk elég nyűgös voltam.
Az egy kisvárosnyi ember a lelátót gyorsan elhagyta, de magát a stadion környékét már nem, mi is hosszasan araszoltunk a dugóban, hol fékezve, hol megállva. Sajnos még nem hagytuk el a külvárost éjfél körül, amikor Putzbrunnba menet (még nem is a pályán) kb. 25-30 km/h-s sebességgel belecsúsztunk egy olasz rendszámú terepjáróba.
Belülről egyébként csak egy kis koccanás volt az egész, de a fáradtságom azonnal elmúlt. Úgy felébredtem, hogy csak na! Ráadásul a taljánokkal is szívesebben kommunikáltam volna más apropóból. Egyébként az ő autójuk hátuljáról kicsit lejött a festék, de semmi baj nem lett, nálunk viszont az itthoni számítások szerint kb. 70 ezer forintot kóstál a javítás - még jó, hogy a lámpák nem törték, és igaziból szerencse a szerencsétlenségben, hogy a légzsákok nem nyíltak, a hűtő sem sérült, na meg mi sem, és nem kellett trélert hívni, hogy hazahozzon minket. Az olaszok nem ragaszkodtak a betétlapcseréhez, mondjuk mi voltunk a hibásak, szóval így se, úgy se fizetett volna a biztosító a javításra.

1 óra volt, hogy ágyba kerültünk már a szállodában, másnap pedig a délelőtti reggeli után vágtunk neki a hazavezető útnak, kicsit komorabb hangulatban, mert sajnos a koccanás rányomta a bélyegét az egész előző nap élményeire. De tudom, hogy ahogy telnek a hetek, úgy válik inkább kalanddá az egész, és végül úgyis csak a szépre emlékezünk a „hadak útjáról".