Párizs második találkozásunk alkalmával sem okozott csalódást. Kíváncsi voltam, hogy a korábban megismert bohém és elegáns arca után, vajon mit mutat majd magából azon a szeszélyes április eleji néhány napon, amíg a vendége vagyok. De csak az időjárás volt csalóka (az érkezéskori 15-16 fok másnaptól tartósan 7-8 fokra süllyedt, felhős idővel), a város még mindig gyönyörű, és egyre ismerősebb.
Már az első este, szinte rögvest a repülőgép landolása után egy felejthetetlen vacsorát köszönhettem életem párjának, illetve az őt vendégül látó francia kollégáinak egy szajnai hajózással egybekötve (az asztalunk közvetlen a hajó orrában volt, így full panorámás kilátás volt az esti Párizsra) pezsgőkkel, borokkal, négy fogással (spárgaleves langusztával, borjúszelet gombával és zsályamártással, sajttál, desszertnek fagylaltos nugát eperrel és málnával).
Az első teljes napom nagy részét a Louvre-ban töltöttem, az útikönyvek szerint akár egy hetet is el lehet tölteni a híres múzeumban, de nekem 5-6 óra is elég volt – mindig rengeteg nyüzsög bent, kattognak a fényképezőgépek a világ minden tájáról összegyűjtött műkincsek láttán, így viszonylag nehéz koncentrálni a szépségükre. Természetesen az ókori részleget én sem akartam kihagyni a hatalmas egyiptomi gyűjteménnyel, ahogy a „szerelmeimet”, az etruszkokat és a németalföldi festőket sem. A középkori itáliai festőknél persze kötelező a Mona Lisa, és kikerülhetetlen is, akkora tömeg tódul a méretileg inkább kicsi, összességében pedig semmitmondó festményhez, ami ráadásul golyóállóüveg mögött van. Ha már festészet, reneszánsz és Itália, akkor százszor inkább Boticelli. De hát ízlések és pofonok. A kultúra után pihenés gyanánt a Louvre előkertjében, a Jardin des Palais Royal-ban sétáltam egy kicsit, de végül a szemerkélő eső miatt inkább buszra ültem és kimentem a Mars-mezőre (Champ-de-Mars), hogy újra viszontlássam az Eiffel tornyot. Innen szintén busszal vissza aConcorde térig, majd séta a Tuileriák kertjén át a Louvre-hoz. Az estét már a Szajna túlpartján, a kedvenc impresszionista művészeim alkotásai között fejeztem be a Musée d’Orsay-ban, ahová a párom kinti kollégái hívtak el mindkettőnket, illetve a művészetek után egy közeli, hetedik kerületi brasserie-be vacsoráztunk, az előző estéhez képest szerényebben, átlag franciábban, monsieur croque és cidré mellett beszélgettünk majdnem zárásig.
Másnap délelőtt a Notre-Dame-ban kezdtem, ahol épp nagypénteki misét celebráltak franciául. Ide mindenképpen vissza akartam jönni, már az első találkozásunkkor is volt a helyben valami különös. Most is sírhatnékom támadt, nem volt ebben az érzésben semmi szomorúság, inkább meghatódottság, mintha valami megmagyarázhatatlan dolog összehúzná a szívem, valami nagy, ami előtt meg kell hajolnom, átengedni magam neki, egyszóval megható volt.
Dél körül gesztenyekrémes palacsintát (crêpes creme de marron) vettem és kiültem a katedrális mögötti parkba egy kicsit nézni a nyüzsgést – a helyieket és a turistákat vegyesen, aztán átsétáltam a Szajnán, hogy a Marais negyedben csavarogjak egy nagyot. Valóban céltalanul kószáltam, ha megtetszett egy ház az egyik sarkon, akkor arra folytattam az utam, így találtam rá például a rue Francois Miron-on két favázas házra, amelyek még a XIV. századból maradtak itt, kicsit visszaidézve a középkori Párizs hangulatát.
A rue Saint Paul és a rue St. Antoine környéki kis utcák már inkább a helyiek területének számít, emiatt jobban is éreztem magam, mint a Louvre előtti téren. Itt a kebab árusok és a zsidó fűszeresek üzletei mellett pékségeket, butikokat, sőt durkálókat is találni. Nagyon kikapcsolt, hogy nem kellett törődnöm semmivel, persze fizikálisan elfáradtam, mert mentem egész nap, de mentálisan felüdülés volt csak úgy ülni újra Place des Vosges egyik padján, élvezni, hogy végre előbukkant a nap (sajnos, még így sem volt meleg), és nézni, ahogy a teret körülölelő épületek árkádja alatt működő kávézó teraszán zajlik az élet, vagy rácsodálkozni a Hôtel de Sully udvarán nyíló orgonabokrokra.
Három után elmetróztam a Champs-Élysée-re, hogy elsétáljak a Diadalívig (Arc de Triomphe), de a viszontlátás nem hozta közelebb a szívemhez továbbra sem a híres sugárutat - túl sok a turista, túl sok az üzlet, túl tágas, szóval semmi nincs meg benne abból, amit én meghitt és művészi párizsi hangulatnak nevezek. Öt körül végre a párom is befejezte a munkát, így a Grand Arche-nál találkoztunk, a la Défense iroda negyedben (ahol egyébként a szállásunk is volt), hogy azután közösen menjünk vissza az Operához. Az épületet csak kívülről néztük meg, viszont a közeli Lafayette galériát belülről is megcsodáltuk, mint a luxusmárkák szentélyét. Vacsorázni a Latin negyedbe mentünk, hogy a középkori diákok városrésze (Sorbonne és környéke) se maradjon ki, ahogy a ratatouille sem, ami tényleg finom és nagyon más, mint az itthoni lecsó.
Szombat délelőtt a Fragonard parfümmúzeumnál kezdtünk újfent az Operánál, amelynek boltjában sikerült jó sok eurót elkölteni illatszerekre. Ezt követően a Montmarte-on sétálgattunk. Felmentünk a Sacré-Coeur-höz, mivel kíváncsi voltam, hogy milyen a környék nappal (korábban csak este láttam), majd a festők terén, a Place du Tertre-n át le a rue Gabrielle-re, ahol többek között Picasso első párizsi műterme is volt, itt ebédeltünk az egyik étteremben. A párom csigát (escargots) evett, úgyhogy megkóstoltam én is, igaziból a fűszervajnak volt íze, amiben tálalták, egyébként olyan semmilyen ízű, a kagylónak legalább kicsit tenger/hal íze van. Azért egy darab csiga elég volt, inkább maradtam a hagymalevesnél (soupe á l’oignon gratinée) és créme brulee-nál. Érdekes, hogy mindkettőt kóstoltam már korábban is és finomak voltak, szóval az evés a bevált dolgok újra ízleléséről is szóltak - az új ízek felfedezése mellett -, de most valahogy nem hozták azt az élményt, amit korábban. Tehát vagy két és félévvel ezelőtt fogtunk ki ügyesebb szakácsokat, vagy az idő szépítette meg az emlékeimen az ízeket.
Ebéd után már a Gare du Nord-hoz, az északi pályaudvarra mentünk, innen indult délután a TGV-énk Lille-be. A jegyet még itthon megvettük Interneten keresztül, amikor kitaláltuk, hogy kipróbáljuk a gyorsaságáról híres szupervonatot. Már egy órával ott tobzódtunk az állomáson, de kiderült, hogy csak negyedórával az indulás előtt írják ki, hogy melyik vágányról indul a vonat – és ezt az időt pontosan be is tartják, így még volt időnk egy üdítőre a Boulevard de Denain egyik kávézójában.
A vonatozás maga nem volt csalódás, bár bent nem igazán lehetett érezni a sebességet (ahogy a repülőn sem érződik), csak a közvetlenül a sín mellett lévő oszlopokon látszott, hogy azért messze nem az itthoni vonatoktól megszokott tempóban haladunk. Városok mellett egyébként nem mentünk el, távolban látszottak csak falvak, a TGV-nek saját pályája van, miután kihalad Párizsból, nem keresztezi átjáró és vadvédő kerítés is van, úgyhogy nincs, ami megállítsa. Azért jó lett volna tudni, hogy mennyivel mentünk leggyorsabban, de mivel a hangosbemondó is csak franciául beszélt, így nem tudom, hogy volt-e erre vonatkozó információ, de nem valószínű.
Lille hangulatos város, inkább flamand jellegű már, és ott még a párizsinál is hidegebb, szelesebb idő volt. Addigra az összes hosszú ujjú felsőm rajtam volt, de még egy pulóvert is kellett vegyek az első bevásárlóközpontban, ahol épp kiárusítás volt. Sok időnk nem volt az egyébként kétszázezer lakossal büszkélkedő városra, de szerencsére a pályaudvar 5 perc sétára rak le az óvárostól, így a legszebb, történelmi látnivalókat meg tudtuk nézni, akárcsak a lille-i focicsapat szuvenír boltját :P. Szerencsére azért a gasztronómiára is jutott időnk az este negyed 9-kor induló járatig. Így vacsorára megkóstolhattuk a helyi specialitásokat, amoules mariniéres-t (fehérboros, fokhagymás lében párolt kagyló), és az elvileg walesi eredetű welsh-t (sörbe áztatott kenyérszelet, sonkával, bőven reszelt cheddar sajttal, mustárral és egy tükörtojással a tetején összesütve), és nem lettünk volna közel a belga határhoz, ha nem hatalmas adag sült krumplival tálalják mind a kettőt.
Sajnos másnap már csak taxi – repülő – taxi jutott, a várost is csak a körgyűrűről és felszállás után a gépről láttam még búcsúzóul. Furcsa, hogy én az olasz mániás így beleszerettem a francia fővárosba, hogy még hazaérve is úgy éreztem, hogy jó lenne még maradni kint egy hetet legalább, lehetőleg egy meleg kabáttal J. A nők egyébként össze-vissza öltöztek, volt, aki már nagyon nyáriasan, mezítlábas papucsban, rövid ujjú felsőben blézerrel, de a többség még csizmában, szövetkabátban. Pihenni a szó szoros értelmében nem sikerült, ezért is lennék kíváncsi, hogy vajon egy hosszabb, mondjuk két hetes kinn tartózkodás alatt tudnék-e lassítani. Most még mindig azt éreztem, mint az első alkalommal, hogy csupa magával ragadó nyüzsgés minden, és amiatt, hogy tovább van világos, mint itthon földrajzi okok miatt, később is kerülünk ágyba, talán emiatt is nyitnak az üzletek csak 9 után, és a hivatali élet sem nagyon kezdődik korábban. Érdekes, hogy napközben nem éreztem, hogy fáradt vagyok, hiszen minden utcasarok mögül valami új szépség bukkant elő: egy ház, egy ablak, egy kirakat, egy park, egy szecessziós felirat, amit meg kellett örökíteni. Csak este vagy reggel ébredéskor éreztem, hogy izomláza van a vádlimnak, de amint elindultam, már nem lehetett leállítani J, és túl azon, hogy a korábban megismert, megkedvelt helyek közül néhányat újra láttam, szerencsére sikerült újakat is felkeresni. De persze még mindig van a listán olyan hely, ahová most sem jutottam el (Bois de Boulogne, Jardin du Luxembourg, Les Egouts – a csatornarendszer, Musée de L’Orangerie és persze egy igazi bolhapiacJ), és olyan is akad, ahová szívesen visszatértem volna, de nem jutott rá idő (Rodin múzeum, Panthéon és környéke, Boulevard Saint-Michel, Tour Saint-Jacques). Remélem, a következő randevúmon Párizzsal rájuk is sor kerül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése