A divat, a fények, a szerelmesek, a művészetek és a művészek városának is tartják a francia fővárost, és valóban egyszerre igaz Párizsra az összes jelző. Úgy hiszem, kevés hangulatosabb, nyüzsgőbb, színesebb és lüktetőbb metropolisz lehet a Földön.
Legutóbbi külföldi kiruccanásunk után elhatároztam, hogy mostantól utazó leszek, nem turista. Sajnos ezt csak hellyel-közzel tudtam megvalósítani, de hát a kötelező látnivalókat (hajózás a Szajnán, Eiffel-torony, Notre-Dame, Diadalív, Moulin Rouge és a Pigalle környéke, Champs-Elysées, Sacre-Coeur, a Pompidou központ) nem szabad kihagyni, bármennyire turistalátványosságok is.
Utazásunk idejét nyár közepe óta tudtam, így volt időm felkészülni a városból. Útkönyveket olvastam, honlapokat böngésztem, már ott járt barátokat, ismerősöket faggattam, és a városhoz kapcsolódó filmeket néztem (pl.: Párizs szeretlek), és még így sem tudtam felkészülni teljesen a város varázsára.
Tévhit
Nem igaz, hogy a franciák udvariatlanok vagy mogorvák, más kérdés, hogy angolul nem nagyon beszélnek (de ha összehasonlítjuk a hazai statisztikákkal, szerintem mi magyarok sem állunk jobban). Ennek ellenére jól megértettük egymást; mi angolul kérdeztünk, ők franciául válaszoltak - na jó, írott szöveg értelmezésénél előnyömre vált az olasz nyelv ismerete.
Gasztronómia
Bisztrók (brasseire), kávézók, bárok mindenütt vannak, és szinte mindegyik rendelkezik kiülős terasszal (még akkor is, ha csak három aprócska asztal két-két székkel körülötte). Néhány helyen a pultnál állva elfogyasztott kávét és a teraszon ülve ivott ára között akár 1 euró eltérés is lehet ugyanazon a helyen.
A kint töltött négy teljes napunk (hétfőtől csütörtökig) során mindig volt, hogy beültünk valahova. Az első nap pihekönnyű, finom levelescroissant-t is kértem a tejeskávé mellé a szállásunkhoz (Ivry sur Seine) közeli hipermarket kávézójában reggel. Második nap a St. Michele boulevard egyik brassierében ittunk kávét mi lányok, a fiúk pedig egy-egy banános-csokis tartelettes-el „birkóztak". Mielőtt eljöttünk, még hűen a hely szelleméhez felolvastam Ady Párisban járt az ősz című versét, hiszen a Szent Mihály útján voltunk.
Aznapi ebédünket a Pantheon környékén, a Rue Monge mögötti utca egyik éttermében fogyasztottuk el, ahol igazi francia ételekből választhattunk háromfogásos menüt. A csiga (escargots) elmaradt, de a hagymaleves nem. Legalább össze tudtam hasonlítani az általam itthon készítettel: én átpasszírozom a hagymát, és tejszínnel sűrítem a levest, ők egészben hagyják benne a hagymaszeleteket - na ja, így haladósabb - és sima húsleves állagú a „soupe a l'oignon gratinée". Második fogásként sült tengeri halat választottam sült burgonyával (vajon véletlen hívják az angolok French fries-nak?) A desszert az elmaradhatatlan almatorta karamellás öntettel (tartetatin), és persze egy pohárka „vin rouge" kísérőnek.
Harmadik nap az Invalidusoknál ittuk a kávét, ami majd dupla áron volt a korábbi helyekhez képest: 2,5 euró helyett 4,5-ért, a fiúk megint sütiztek. Napközben szalámis-sajtos baguettet majszoltunk, amit még reggel a szállásunkon készítettünk. Az apartman hotel szobáinak az volt a legnagyobb előnye, hogy a szállodai szolgáltatásokon túl (napi takarítás, ágynemű és törülköző csere) egy apró konyha rész is a rendelkezésünkre állt (mikrosütővel, főzőlappal, edényekkel és hűtőszekrénnyel). Mivel késő délutánra a sok járkálás meghozta az étvágyunk, így beültünk egy késői ebédre, vagy korai vacsorára a Pigalle egyik brassierébe. Először csak üdítőre, de végül megkívántuk a franciák melegszendvics specialitását amadame-, ill. monsieur-croque-ot (serpenyőben sütött, sajtos-sonkás dupla melegszendvics, annyi különbséggel, hogy a madame-nak egy tükörtojás kalapot is biggyesztenek a „fejére"). A hely hangulatos volt ez alkalommal is, sőt az est pikantériájához tartozott egy főként transzvesztitákból álló társaság a szomszédasztalnál.
Az utolsó kint töltött teljes napunk reggelén a Marais-negyed egyik zsidó pékségében, a Rue des Rosiers-en ittam egy finom café au latte-t, Sacha Finkelsztajnéknál (Bogiék ajánlására). Ebédre ismét menüt ettünk, ezúttal a lenyűgöző és hatalmas Buttes-Chaumont park melletti egyik brasserie-ben, a Rue Botzaris-on (L'Aiglon). A francia nyelvű étlapot próbáltuk a szívélyes, ámbár szegényes angol nyelvtudású pincérrel (tulajjal?) lefordíttatni, nem sok sikerrel. Végül feladtuk, és szinte próba szerencse alapon böktünk rá a különféle nevekre.
Én első fogásként salátát választottam olivás-balzsamecetes öntettel (olasz ízeket idézett), másodiknak életem legfinomabb sült kacsacombját, fűszeres sült burgonya és saláta körettel. A desszert ezúttal créme brulée volt (vanília puding a tetején roppanós karamell öntettel, bár engem az állaga kicsit a tejbegrízre is emlékeztetett), és egy pohár vörösbor, ami a kacsához még passzolt ;).
A divat
Nem is a kifutók manökenjeinek vagy a magazinok címlaplányainak ruhája, sem a kirakatok kínálata volt a mérvadó számomra, sokkal inkább a hétköznapi embereké, akik gyaníthatóan velük született ízléssel és érzékkel tudnak stílusosan és elegánsan öltözni. Amíg itthon az alul farmer, felül dzseki kombináció dívik, Párizsban a szövetkabát, a blézer, a zakó. A nők és a fiatal lányok is nőiesen öltözködnek, szoknyát hordanak - most épp a térdig, vagy alig afelett érő harang és trapézszabás a divat, fekete harisnyával (!), csizmával (boka is), vagy aki egy napfényes október végi napon még nem túl fázós, annak balerinacipővel. Ha nadrág, akkor csőszárú, csizmába húzva, illetve menő volt a combközépig érő pulóverruha (kötényruha), derekán övvel. Ami viszont meglepett, hogy nem fontos, hogy a táska és a cipő színe azonos legyen. Színekben nem az itthon tavalyról idénre is itt ragadt lila, hanem a középszürke, a fekete és a tevebarna dívik, utóbbi velúrcsizmákban is, no meg a piros.
A metró
A leggyorsabb és praktikusabb közlekedési eszköz, ideértve a RER nevű HÉV-et is, amely a külső negyedekbe is jár. Nem árt figyelni a járatok neveit, ill. a kiírásnál a megállókét, mi ugyanis megjártuk az első napon - még jó, hogy nem előző este, érkezésünk után a nehéz bőröndökkel maradtunk fent a RER C-n, mely nem állt meg Ivryben, csak jóval később, Juvisy-nél. Hivatalosan ide már nem lett volna érvényes az 1-2-3-as zónára váltott Paris visit card-unk, de szerencsére megúsztuk ellenőrök nélkül. Egyébként nagyon praktikus ez a kártya, mert azontúl, hogy érvényesítéstől számítva öt napon át tudtuk használni az első három zónában minden közlekedési eszközön, sok helyen kaptunk rá kedvezményt múzeumbelépőnél, a szajnai hajókázásunknál, sőt még a montmartre-i siklóra is, így megspórolhatunk néhány lépcsősort a Sacré-Coeurbazilikáig. Egyébként a városban a lépcsőzés elkerülhetetlen, hogy ha a tömegközlekedést választjuk, bár akadnak mozgólépcsők és futójárdák is a metróban, azért még mindig a hagyományos lépcsők vannak túlsúlyban. Ehhez jött még nálunk a feszített tempójú menetrend, hogy mindent besűrítsünk négy napba, illetve a sok macskaköves járda (pl. a Latin-negyedben is), ami roppant hangulatos, viszont nagyon kényelmetlen főleg magas(abb) sarkú cipőben. Így nem csoda, hogy minden este sajgó lábakkal értünk haza a szállásra.
Metrós élmény még, hogy egyik alkalommal a Les Halles megállónál felszállt egy férfi kezében hegedűvel. Miután becsukódott az ajtó megköszörülte a torkát, és egy „mesdames et messieurs" felkonferálás után játszani kezdett: Brahmsot, Vivaldit, sőt még a Monti csárdás egy részletét is. Ennek a kis életképnek ugyanolyan hangulata volt, mint a szajnai hajózás során a hangszórókból áradó francia chansonoknak, mintha egy film aláfestései lettek volna, amelyekben mi voltunk a főszereplők.
A sokarcú város
Párizs sokszínűségét nemcsak a különböző építészeti stílusok, vagy épp az ott élők vagy átmenetileg ott tartózkodók tarka-barka tömege adja (vallási hovatartozás, bőrszín itt látszólag tényleg nem számít, kicsit ilyennek képzelem New York olvasztótégelyét is), hanem ahogy minden nagyvárosban a kontraszt a szegények és a gazdagok között. Szerencsére (vagy a turistáknak hála?) jócskán akad középosztály. Ahogy mindenütt, itt is vannak fényűző szállodák, luxus butikok (és nemcsak a Champs-Élysées-n, ami tényleg nagyon széles és nagyon impozáns, pláne este, amikor mi is arra jártunk), és vannak bevándorlók (nem véletlen, hogy például a takarítást feketék végzik; de az olcsó szuveníreket is ők árulják a turistáknak az Eiffel-torony vagy a Notre Dame környékén, viszont a Sacre Coeur lépcsőinél bangladesi mozgóárusok kínálják az üdítőt és a sört.). És sajnos ott vannak a hajléktalanok és a koldusok is. A legmeghatóbb jelenetem is az utóbbiak egyikével esett meg. Az Ady-verses kávézóban ültünk, az üvegfal mögül láttuk, ahogy a St. Michel boulevard járdáin tarka leveleket kerget a néha feltámadó szél a napfényes októberben. Ő egy fatövén ült odakint, talán széken, talán csak a földön egy kartonlapon, már nem tudom. Normálisan volt viszonylag öltözve, de vastagon, dzsekiben, sapkában, szakálla is ápoltnak tűnt (valószínűleg nem volt hajléktalan, vagy a szállón tudott tisztálkodni). Mellette egy táblán francia felirat, hogy éhezik, pénzt vagy étkezési utalványt elfogad, a lábainál egy műanyag üdítős pohár az adományoknak és egy fekete tacskókeverék. A kutya, akár a gyerekek, mit sem érzékelt ebből a nyomorból, egy kisebb piros labdával játszott. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a koldus baguettes szendvicset eszik. Lehet, hogy valaki megszánta és vett neki egyet, talán a szemetesből halászta ki, nem tudom. A kutya persze megérezve az illatokat, farkát csóválva pitizett egy-egy falatért. A férfi gondolkodás nélkül kivette a sonkát a szendvicsből, pedig lehet, ő sem eszik mindennap húst, a kutyus pedig boldogan nyelte el az ínyenc falatot. Annyira meghatott a látvány, hogy amikor jöttünk el, dobtam én is egy eurót a poharába.
Ami tetszett
A Pére Lachaise temető őszi nyugalma, ha nem lettek volna sírok, olyan lett volna, mint egy park - az itthoni tervek szerint lejátszottam Jim Morrisonnak a Break on through to the other side című Doors dalt a sírjánál. Ha a lelke még ott körözött valahol, akkor hallotta. Tetszettek a St. Michel boulevard antikváriumai, jobbnál jobb könyvekkel és cd-kkel (kár, hogy előbbiek 99,9%-a francia nyelvű volt), a Szent-Jakab torony körüli park, ahol jó volt elképzelni, hogy pár száz éve innen indultak a zarándokok Santiago de Compostelába az El Camino-n. A Notre-Dame előtti tér, a Place des Vosges ölelő négyszöge, a sármos fiatal pincér, aki a tér árkádjai alatt az egyik brasseriénél terítette az asztalt, amikor arra jártunk. A Latin-negyed utcái, nyüzsgő lüktetése, a Rue de Rivoli, a klasszikus párizsi belvárosi négy-ötszintes házak erkélyei, a tetők teraszain és az erkélyek némelyikén burjánzó növények. Szeretnék egyszer egy vagy száz-százötven éves párizsi szobában ébredni, ahol a mennyezet legalább 3 méter magasan van, és a balkonon - ahonnan látszik a Diadalív, vagy a Montmartre dombja - lehet kettesben reggelizni a kedvessel.
Ami nem tetszett
Az itthon oly vonzónak tűnő bolhapiac. Mi a Porte de Montreuil-nél levő „marché aux puces"-re mentünk, de talán nem a megfelelőt választottuk ki. Olyannak képzeltem, mint a palermói kirakodó vásárt szombat délelőtt a kikötő közelében, ahogy öreg nénik és bácsik árulják a régi porcelánkészletet, festményeket, réztárgyakat. Indulás előtt a neten böngészve még egy amerikai (vagy kanadai?) lány blogjában is azt olvastam, hogy jó hely, ő például egy aranyos és legalább százéves játékot (gurulós kutyát) fényképezett le. Ehhez képest, ahova mi kerültünk tele volt rossz, kitaposott cipővel, ócska ruhákkal, bóvli és már elnyűtt használati tárgyakkal, ráadásul a bőrszínünk is világosabb volt néhány árnyalattal a minket körülvevőkénél, amivel nincs is baj, csak valahogy nem ilyennek képzeltem a híres bolhapiacot. Viszont lehet, hogy bolhák tényleg voltak.
A másik (és utolsó dolog), ami nem tetszett, a Grévin múzeum. Ez a viaszmúzeum már itthonról, útikönyv alapján sem vonzott különösen, de végül beadtam a derekam az utolsó nap, hiszen négyen mentünk, és ha már olyan dolgokat is megnéztünk, amit én favorizáltam, akkor nekem is illett alkalmazkodni. A belépő drágább, mint a Louvre-ba, még úgyis, hogy a Paris visit cardunkra adtak kedvezményt. Kívül sorban állás, bent egy kis fény- és hangjátékot követően (ez volt az egyik pozitívuma a helynek, a másik a Berlini-fal egy darabja a történelmi részlegben) csak az eredeti személyekre sokszor nagy jó akarattal hasonlító viaszhírességek. Köztük aktuális politikusok (Sarkozy, Merkel, Putyin, Obama), színészek (Bruce Willis, Jean Reno, Monica Bellucci), énekesek (Elton John, Michael Jackson, Madonna), sportolók (Zidane, Barthez, Schumacher), modellek (Naomi Campbell), közéleti személyiségek (II. Erzsébet, II. János Pál), a francia történelem szereplői (Nostradamus, Marie Antoniette) a teljesség igénye nélkül, de még Quasimodo is ott volt Esmeraldával. Talán ez utóbbit nem tudták elrontani túlságosan, hiszen csak kitalált alakok.
Ami kimaradt
A Concorde-tér obeliszkjét például csak a busz ablakból láttuk, amikor a temetőből az Eiffel toronyhoz mentünk, de kimaradt a Jardin des Tuileries, a Louvre „előkertje", de sajnos maga a múzeum is a hatalmas antik gyűjteményével, a németalföldi festőkkel, a Mona Lisával, bár tényleg az etruszkok érdekelnek ott a legjobban. Szerencse, hogy a Rodin múzeumba és a Musée d'Orsay-ba eljutottunk - utóbbi főleg az impresszionisták miatt vonzott. Bár jártunk a Pigalle környékén, hiszen a Moulin Rouge-tól gyalog sétáltunk fel a Rue Lepic-en a Sacre Coeur-hoz, mégsem láttam Amélie brasserie-jét, a Les Deux Moulins-t, ahol a filmben dolgozott. De nem jutottunk el a Conciergerie-be sem (csak kívülről néztük meg a bástyákat), a Grande Arche-ot, az új diadalívet a Défens negyedben is csak a „régi" Diadalív tetejéről láttam, és nem jutott idő a listámon szereplő Fragonard parfümmúzeumra és az iszlám mecsetre sem. Remélem, hogy lesz még lehetőségem egyszer visszatérni még Párizsba, és akkor az elmaradt dolgok is sorra kerülnek, ígérem.
(2009-11-19)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése