Egy nap a Vajdaságban

2009.06.21. 

Két héttel, de még egy nappal is az indulás előtt valahogy olyan megfoghatatlan volt a dátum és a találkozásunk is. Pedig ismerjük egymást vagy két éve már, hála az Internetnek, illetve a néhai hALfirkának, ahol elkezdődött a barátságunk. Az oldal időközben megszűnt, de mi továbbra is leveleztünk, hol történeteket, hol képeket, hol pedig csak a hétköznapjainkat osztottuk meg egymással. Terveztük a személyes találkozót is, hiszen kilométerben nem nagy a távolság, de valahogy nem akart összejönni a dolog. Aztán nem is olyan régen életem párja felhívott napközben, hogy sportolni mennének a Vajdaságba, ha gondolom, mehetek velük, és találkozhatunk Zsuzsával.

Nem kell mondanom, nagy izgalommal vártuk a június 20-át mindketten, hajnali keléssel, lefixált találkozóhellyel (a határ utáni első benzinkút), nagyjából belőtt érkezési időponttal. Most az egyszer nem bántam a 3/4 5-ös kelést sem, hiszen 6-kor már Szegedről indult a busz a párom kollegáival és velem, mint potyautassal. Na persze ez a 6 óra csúszott egy negyedórát, aztán a határon is várnunk kellett, Röszkén talán csak 10-15 percet, a szerb oldalon, Horgosnál már 1 óránál jártunk, amikor kicsit megkésve feltaláltam magam, leszálltam a buszról és szépen gyalog mentem oda az autóssor ellenőrzőbódéjához.

- Hóvá médj? - kérdezte a szerb határőr erős akcentussal, míg a friss ropogós, egyhetes EU-s útlevelem nézte.

- Magyarkanizsára a barátnőmhöz. - feleltem.

Ő csak intett, és én már mentem is tovább a két sötétkék egyenruhás finánchoz, rápillantottak az apró ajándékokkal, egy farmerrövidnadrággal és egy fényképezőgéppel megpakolt táskámra, és mehettem dolgomra. Én pedig nagy boldogan megindultam Szerbiába az országút szélén az első benzinkút felé, amelynek zöld-piros színei, már látszottak a távolba. Gyorsan felhívtam Zsuzsát, aztán besaccoltam, hogy kb. negyedóra gyalog. Alig gondoltam ki, amikor rámdudált valaki, hátranéztem, egy narancsos árnyalatú kiskocsiban egy szőkés-vörös hajú fiatal nő, hátul a kislánya. Zentáig elvitt volna, de én csak a találkahelyünkig igyekeztem, így hamar kiszálltam Valentina kocsijából, viszont itt és most újból köszönöm neki kedvességét.

A benzinkútnál már láttam, hogy messziről integet Zsuzsa mosolyogva, így kicsit tényleg filmszerű lett a találkozásunk, ahogy futunk egymás felé az összeölelkezésig. Innentől kezdve aztán tipikus barátnős nap lett, vagyis be nem állt a szánk az elválásig :).

Horgos falut elhagyva már Magyarkanizsa volt a következő megálló, először a Tisza-partra mentünk le, hogy sétálunk egy kicsit a szépen felújított sétányon, de a már reggel óta készülődő eső épp akkor döntött úgy, hogy megered, így nagy cseppekkel elüldözött a padról.

Autóval gyorsan beértünk a városközpontba, ahol a Venezia pizzériába ültünk be kávézni. A hely hű volt nevéhez, finom cappuccinót adtak, a berendezés ízléses volt, a falon festmény Velencéről, az asztalon lazacszínű rózsák a vázában, a hangszóróból jobbnál jobb zenék, Leonard Cohentől Nicklebackig a kellemes, rockos vonulat. Itt beszélgettünk jó ideig, majd ahogy kisütött a nap, nekivágtunk a sétánknak a városban.

Zsuzska jó idegenvezető volt, bár szerény is, ugyanis meg volt arról győződve, hogy náluk aztán nincs látnivaló. Mi, dél-alföldi kisvárosban élők tényleg így vagyunk, nem vesszük észre a szülőhelyünk szépségeit, az épületek homlokzatát, a szobrokat a kis parkokban, a templomok tornyait, vagy csak a muskátliktól roskadozó szekeret, amely egy ház udvarát díszíti.

Aztán ott vannak az emberi történetek, mint a fürdőhöz vezető ligetben található tiszavirág emlékmű, amelynek szomorú apropója van. Évekkel ezelőtt még csak egy rendezetlen erdő volt a mostani park helyén, egy nyolc éves kislány hazafele tartott a szülei közeli házához, amikor egy szatír áldozata lett, a holtestét ott találták meg a bokrok között, ahol most a szobor áll, emléket állítva a röpke életű kislánynak. Viszont náluk keményebb kézzel bántak el az elkövetővel, mint az emberbarát EU-ban, halálra ítélték, amit végre is hajtottak, de többször elvitték már a vesztőhelyre, aztán amikor már készen állt a kivégzésre, közölték, hogy még nem most, vagyis lelkileg is próbálták megtörni a tettest.

Voltunk a gyógyvízéről híres kanizsai fürdőnél és gyógyszállónál, belül is megnéztük az utóbbit, bekukkantottunk a sportcsarnokba, majd a teniszpálya felé vettük az irányt, ahol Zsuzsa egyik kedves ismerőse, „Alma" volt az edző és gondnok egy személyben. Egy jó humorú, kedves embert ismertem meg az ő személyében is. És hát neki köszönhetjük az első közös képünket is barátnőmmel.

Visszafele a piacon vágtunk át, majd egy finom fagyit nyalogatva sétáltunk vissza a főtérre az ortodox szerb templom mellett, aztán még indulás előtt ezt követte az egykori zárda épülete (ma általános iskola), majd a katolikus nagytemplom és végül az építésű könyvtár és művelődési ház. Délkörül érkeztünk meg végül a végállomásunkra, Ilonafaluba, vagyis ahogy most hívják Vojvoda Zimonjić-ba, ahol már nagyon várt minket Zsuzsa párja és kisfia. 

Ismertem őket ismeretlenül is, de jó volt személyesen találkozni velük, ugyanúgy ahogy jó volt megnézni élőben a barátnőm festményeit, beszélgetni mindenféléről. Az ebédért már a vakációnak örülő Ádámmal közösen mentünk vissza a Tisza-parti étterembe, hogy aztán közösen fogyasszuk el otthon a sültes tál finomságait, mellé stílusosan szerb salátát ettünk, és mi felnőttek egy kis crnagorai vörösborral öblítettük le az ételt.

Később Ádám rajzolt nekem Spongyabobot, és dedikálta is, úgyhogy most már a féltett kincseim között őrzöm, utána még megmutatta a számítógépes játékait is. Ilyenkor mindig ledöbbenek, hogy milyen profin kezelik a gépet a gyerekek, mindegy nekik, hogy milyen nyelven van a program.

Sajnos a délután is hamar elrepült, negyed 5-kor már hívott a párom, hogy indulnak Verbaszról, van egy óránk kb., hogy a 20 kilométerre levő ominózus benzinkútra érjünk. Mi akkor épp a régi Jugoszláviát bemutató képes albumot nézegettük, gyönyörködve a szlovén hegyekben, a horvát és montenegrói tengerpartban, az ortodox és muszlim templomokban és a Vajdaság végtelen búzamezőiben. Utóbbiakat élőben is láttuk, elég volt csak szétnézni a tájban. Még búcsúzóul beugrottunk Zsuzsa szüleihez, hogy bemutasson nekik is. A végtelenül kedves és szerény párhoz sajnos már tényleg csak villámlátogatásra futotta, pedig annyira marasztaltak volna. De talán legközelebb. Az autóban a napszemüvegem alatt azért elmorzsoltam két könnycseppet az idősekért, a szüleinkért, akiket a rohanó világunkban alig veszünk figyelembe, mert mindig rohanunk, ők pedig még ezért a két percért is annyira hálásak, pedig százszor többet érdemelnének.

Aztán Ádámmal a hátsó ülésen vidámkodtunk is, próbáltam elmagyarázni, hogy lehet rágóból lufit fújni, aztán megbeszéltük milyen jó mese volt a Mézengúz, bár a nap bókja is tőle származott, amikor egyszer csak megszólal: 

- Azért jó, hogy ilyen fiatal vagy, én azt hittem, hogy felnőtt, mert olyan komoly neved van.

A benzinkút mögötti parkolóban talán ha öt percet vártunk, amikor feltűnt a fehér, különjárat feliratú busz, amelyik már értem jött. Körbepusziltuk egymást, aztán már mentünk is. Távolodva a határtól mindketten, más-más irányba, de lélekben még együtt, telve a nap emlékeivel, amelyek mindig felidéződnek bennem, ha a Zsuzsától kapott két miniatűr akvarellre nézek, amelyekről a lakóhelyünket körülölelő alföld köszön vissza alkonyatkor.