Forró július volt, már sárgált a kiégett fű a Dél-Alföldön. A munkahelyek többségénél nyári leállást tartottak, nekem pedig semmilyen programom nem lett volna erre az időszakra, ha nem jön közbe a véletlen egy kulcsos ház formájában a hegyekben.
Vártam a hosszú idő óta első közös kirándulást, és azt sem bántam, hogy hajnalban keltünk, azért, hogy néhány óra és úgy kétszáz kilométer elteltével a Heves megyei Mónosbélen találjuk magunkat.
A reggelit, na jó, a tízórait már abban a 200 éves házban fogyasztottuk el, amelyik 4 napra a mienk volt.
Vártam a hosszú idő óta első közös kirándulást, és azt sem bántam, hogy hajnalban keltünk, azért, hogy néhány óra és úgy kétszáz kilométer elteltével a Heves megyei Mónosbélen találjuk magunkat.
A reggelit, na jó, a tízórait már abban a 200 éves házban fogyasztottuk el, amelyik 4 napra a mienk volt.
A néhány utcából álló falucska lakói korábban a közeli bányában, illetve a cementgyárban dolgoztak, mára szinte már csak az idősek maradtak itt, a fiatalok többsége a munkalehetőség miatt beköltözött a közeli Bélapátfalvára vagy a megyeszékhelyre, Egerbe.
A régi ház a domboldalban épült, kis lejtős udvarán kút állt, frissítő vízzel a nyári hőségben. A zsalugáteres ablakokat kitárva a hűvös falú szobákat átjárta a napfény. Térerő alig akadt, csak a ház sarkánál található kőrakásnál sikerült néhány rovátkát találni a telefonomon. Sebaj, úgyis egy nyugis, hosszú hétvégére készültem.
A rácsos kapun kinézve az út lefelé kanyargott egy kis völgybe, fentebb a falu egyetlen temploma, még feljebb már a hegyek „állták el" a kilátást a láthatáron a síksághoz szokott szemeim elől. A lábamnál piros-sárga virágok nyíltak, időközben még egy zöldes barna mintájú gyík is mellém telepedett napfürdőzni. Rövidesen én is csatlakoztam hozzá, főleg, miután rátaláltam a hosszú ideje nem használt nyugágyra.
Ebéd után autóba ültünk, hogy átmenjünk a pár kilométerre fekvő Bélapátfalvára, közelebbről is az ú.n. Gyári-tóhoz, amely hála az infrastruktúrának igazi pihenőhely családoknak, szerelmeseknek, vagy épp magányos horgászoknak; padokkal, éttermekkel, árnyas fákkal, nádas öblökkel, romantikus fahíddal a fűzfák ölelésében. Innen már nincs messzire a bélháromkúti cisztercita apátság, amelyet 1232-ben II. Kilit egri püspök alapított.
Sajnos a monostor már bezárt, mire odaértünk délután 4 körül, így csak a korábban itt állt templom hajójának romjait tudtuk megnézni, illetve körbejárni hazánk egyetlen épségben fennmaradt román kori ciszterci apátságának épületét. Miután megpihentünk és kicsit feltöltődtünk a hatalmas fák energiájával, neki vágtunk az innen induló 5-6 kilométeres tanösvénynek, amelynek célállomása a Bélkő-hegy csúcsa, és ahová autóval tilos behajtani. A tanösvény nagy része a korábban a bányába járó teherautóknak kiaszfaltozott, most is jó minőségű utakon haladt, a hét pihenőhely mindegyikénél táblákon a körzet gazdag növény- és állatvilágáról olvashattunk.
A korábban robbantással megcsonkított, de azóta természetvédelmi területté nyilvánított hegy sebeire régi gyutacs maradványok utaltak csak.
Idilli volt a béke: a fűben sikló surrant, a virágokon méhek döngicséltek, néha egy-egy nyúl futott át az úton, az égbolton a környékbeli szirteken fészkelő ragadozó madarak köröztek.
A turistajelzéseket követve úgy éreztem, mintha a Bikini Közeli helyeken című dala elevenedett volna meg, hiszen ott jártam én is a „kibelezett kőbányák üregében".
Az utolsó szakasz kicsit meredek és csöppet erőltetett menete után feljutottunk a 820 m magas csúcsra is. Az onnan elénk táruló látvány minden megtett kilométerért kárpótolt, sőt feledtette a még előttünk álló visszautat is.
Az egykor síkra gyalult hegytetőn a növényzet még csak most kezd megkapaszkodni, így félelmetesen szépen kirajzolódik a holdbéli kopárság.
Vissza fele valahogy gyorsabban haladtunk, lejtőn lefelé, de egy biztos, aznap este „esti mese" nélkül is egyből elaludtam.
A másnapra tervezett program Szilvásvárad volt. Az erdei vasúton való jókedvű utazás után szinte meseszerűen tárult fel a Szalajka-völgyben megbúvó, zöld tükrű tó.
Innen gyalog másztunk fel az ősember lakóhelyéül is szolgáló istállós-kői barlanghoz. A sötétben meghúzódó nyirkos falon denevérek aludták volna békésen nappali álmukat, ha a turisták beszélgetése, vagy épp fényképezőgépük vakuja nem zavarta volna meg a szendergést.
Visszafele megcsodáltuk a híres Fátyol-vízesést, majd kisebb patakok, vízesések ölelésében egy tisztásra értünk, ahol három étterem közül is választhattunk, hogy hol akarjuk megkóstolni a közeli pisztrángosban nevelkedett halakat finoman elkészítve.
A Kalapat-csúcs, illetve az itt található Millennium-kilátó, amelynek környéke kaviccsal van felszórva délutánra maradt. Itt akadt meg a szemem egy gyönyörű, tarka lepkeszárnyon. Nagy volt és színes, szinte kiabált az apró, sárgás kövek között. Lehajoltam, hogy közelebbről megnézzem, de nem vettem fel. Ott hagytam, ahol feküdt. De később már a magasban csodálva a hegyek zöld párnás panorámáját, nem hagyott nyugodni a léte. Mintha halkan suttogott volna bennem, mágnesként vonzva magához. Visszamentem hozzá, felemeltem, majd egy papír zsebkendőbe csavartam, hogy védve hozzam haza. A következő napra Aggtelek szerepelt a listán, mint meghódítandó terület. A karszt híres cseppkőbarlangjának sajnos csak egy részét sikerült bejárni, de így is élmény volt.
A közeli kilátóból is szétnéztünk, majd jóllakva sült kolbásszal, nemcsak átnéztünk a karnyújtásnyira lévő Szlovákiába, de át is csordogáltunk a határon, letesztelve, hogy a 2004. májusi uniós csatlakozásunkat követően két és fél hónappal tényleg átjuthatunk-e régi fajta személyigazolvánnyal is a szomszédos országba.
A mosolygó határőrök csak épp belepillantottak az okmányainkba és már mehettünk is Rozsnyó felé. Ahova végül is nem érkeztünk meg, lévén csak a harmadik faluig mentünk. Magyarul már a falucska főterén sem akart érteni a helybéli kocsmáros, és mivel csak forint volt nálunk, hát visszafordultunk kis hazánk felé.
Nem is akármerre vettük az irányt. A borsodi Lázbérci-víztárolót néztük meg. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a késő délutáni napfény megcsillant a hullámokon, mindez a hegyek zöld ölelésében. Ezt látva, alig hihető, hogy a tavat mesterségesen hozták létre. Már lement a nap, amikor Bélapátfalvára érve betértünk egy étterembe, hogy ott vacsorázzunk meg, mielőtt visszatérünk a kétszáz éves kis házba egy élményekkel teli nap után az utolsó itt töltött éjszakánkra.
Visszafele megcsodáltuk a híres Fátyol-vízesést, majd kisebb patakok, vízesések ölelésében egy tisztásra értünk, ahol három étterem közül is választhattunk, hogy hol akarjuk megkóstolni a közeli pisztrángosban nevelkedett halakat finoman elkészítve.
A Kalapat-csúcs, illetve az itt található Millennium-kilátó, amelynek környéke kaviccsal van felszórva délutánra maradt. Itt akadt meg a szemem egy gyönyörű, tarka lepkeszárnyon. Nagy volt és színes, szinte kiabált az apró, sárgás kövek között. Lehajoltam, hogy közelebbről megnézzem, de nem vettem fel. Ott hagytam, ahol feküdt. De később már a magasban csodálva a hegyek zöld párnás panorámáját, nem hagyott nyugodni a léte. Mintha halkan suttogott volna bennem, mágnesként vonzva magához. Visszamentem hozzá, felemeltem, majd egy papír zsebkendőbe csavartam, hogy védve hozzam haza. A következő napra Aggtelek szerepelt a listán, mint meghódítandó terület. A karszt híres cseppkőbarlangjának sajnos csak egy részét sikerült bejárni, de így is élmény volt.
A közeli kilátóból is szétnéztünk, majd jóllakva sült kolbásszal, nemcsak átnéztünk a karnyújtásnyira lévő Szlovákiába, de át is csordogáltunk a határon, letesztelve, hogy a 2004. májusi uniós csatlakozásunkat követően két és fél hónappal tényleg átjuthatunk-e régi fajta személyigazolvánnyal is a szomszédos országba.
A mosolygó határőrök csak épp belepillantottak az okmányainkba és már mehettünk is Rozsnyó felé. Ahova végül is nem érkeztünk meg, lévén csak a harmadik faluig mentünk. Magyarul már a falucska főterén sem akart érteni a helybéli kocsmáros, és mivel csak forint volt nálunk, hát visszafordultunk kis hazánk felé.
Nem is akármerre vettük az irányt. A borsodi Lázbérci-víztárolót néztük meg. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a késő délutáni napfény megcsillant a hullámokon, mindez a hegyek zöld ölelésében. Ezt látva, alig hihető, hogy a tavat mesterségesen hozták létre. Már lement a nap, amikor Bélapátfalvára érve betértünk egy étterembe, hogy ott vacsorázzunk meg, mielőtt visszatérünk a kétszáz éves kis házba egy élményekkel teli nap után az utolsó itt töltött éjszakánkra.
Reggel már csomagolás és indulás haza - egy kis egri kitérővel. Séta és nézelődés volt a program a történelmi belvárosban, aztán a kihagyhatatlan vár, amely önmagában is pár órás elfoglaltságot adott, mire a múzeumoktól kezdve, a bástyákon át, a katakombákig bejártuk az egész komplexumot a törökverők kései utódjaiként. Apropó törökök, a minaretbe sajnos már nem sikerült feljutni, az idő sürgetett, a sor hosszú volt, így inkább a Szépasszonyvölgy felé kanyarodtunk el, hogy megnézzük a pincéket és megkóstoljuk a méltán híres egri borokat.
Ahogy távolodtunk a várostól, még néhányszor visszanéztem, hogy látom-e a hegyek vonulatát. Épp úgy csináltam, mint amikor 9 évesen először voltam a Bükkben, és már majdnem hazaértünk, de még akkor is úgy képzeltem, hogy a Tisza mentén húzódó ártéri erdők a horizont alján a hegyek vonulatai még.
Megmosolyogtam az emlékeim, aztán arra gondoltam, hogy nem sokára otthon vagyunk, és a képeket nézegetve, Medinát kortyolva bármikor visszaidézhetem ezt a hosszú hétvégét. A lepkeszárnyat pedig azóta is Szabó Lőrinc Huszonhatodik év című kötetében őrzöm.
Félszárny csupán, társtalan. Nem tudom, mi történhetett vele, de már biztonságban van, én vigyázok rá. Hiszen az a lepke boldog volt egykor, és nem számít, hogy porba hullt fél darabban, csak az a fontos, hogy volt idő, amikor repült.
(2006)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése